Álmosdon igazi otthonra lelt a csíkszeredai orvos
– Csíkszeredában születtem, Nagyváradon nőttem fel, Marosvásárhelyen végeztem az orvosegyetemet, Érmihályfalván voltam 27 évig körzeti orvos, majd Álmosdra vetett az élet, és azóta is itt élek – így összegezte hosszú élete rövid történetét Cseke András, Álmosd nyugalmazott háziorvosa. Július egyik forró napján látogattuk meg lakásán a 88 éves doktort, hogy az Álmosdon eltöltött éveiről beszélgessünk. Egyenestartású, erős kézfogású, szemében folyton mosolyt hordozó idős férfi tessékelt be bennünket családi házába. Az udvarba lépve azonban meghökkentünk. Mint egy szépen gondozott őspark: terebélyes fák árnyékában kétcentisre nyírt pázsit virágágyásszigetekkel, majd a drótkerítés mögött az óriási konyhakert. – Odáig, az akácsorig tart – mutat a kukoricatábla mögött legalább száz méterre lévő erdőre. – Az egészet én művelem, igaz, a területnek csak egy része konyhakert – mondja kicsit restelkedve. Erre azonban nincs oka, hiszen ami egy családnak kell, minden megvan a kertben, ráadásul ezek is ízlésesen elrendezve, gondosan művelve.
Visszafelé a pincéjébe is levezet bennünket, pálinkák és borok birodalma a tágas föld alatti helyiség, ahol a hűvösben, nyáridőben jólesik a beszélgetés.
– Nem azzal volt gond, hogy ne éreztük volna jól magunkat Érmihályfalván. Rendben volt ott minden, inkább a fiaink miatt keltünk útra Magyarországra. Úgy láttam, hogy Romániában nem nagyon fognak érvényesülni. Voltak nyelvi nehézségeik, meg hát magyar líceum egész Bihar megyében csak egy van, Váradon… Így hát áttelepültünk ide, mégpedig az 1989-es romániai események előtt, júniusban kerültünk Álmosdra. Az egyik barátom – aki Vámospércsen áfész-elnök volt – mondta, hogy nyugdíjba megy az álmosdi orvos, és ha szeretnénk vagy akarunk, akkor telepedjünk le az országhatár melletti faluban. Akkoriban nagyon szigorú volt az áttelepülés menete, az utolsó fogpiszkálót is fel kellett írni a listára, és limitálták a magunkkal hozható tárgyak körét és számát – mesélte el a 34 évvel ezelőtti történetet Cseke András. Amit pedig a munkakörülményeit illetően Álmosdon tapasztalt, az lényegesen jobb volt a reméltnél. Akkoriban épült a védőnői szolgálat, amit ki lehetett alakítani orvosi rendelőnek, az emeleten pedig volt egy orvosi lakás. Ilyen körülmények között kezdte el a rendelést.
Meséli, hogy az elején mindenki kételkedett benne, hogy mit tudhat ez az orvos, honnan jött? Keményen kellett bizonyítania, hogy valóban orvos és a falubeliek egészségéért dolgozik.
– Úgy érzem, ez sikerült is! Hogy miért? Az embereket szeretni kell, és hogyha az ember így áll hozzá, akkor a szeretetet végül visszakapja valahol. Tehát megszerettem az embereket, és bizonyítottam, értük vagyok. Akkoriban nem volt olyan orvosi ügyelet, mint manapság. Én viszont állandóan itt voltam a faluban, és ha valakinek baja volt, természetes volt, hogy rendelkezésre álltam akár karácsonykor, akár húsvétkor. Mindenkinek! És persze meglett ennek az eredménye. Megismertük egymást, megszerettek az emberek, miközben én is megszerettem Álmosdot és a helyieket. Kicsit különleges emberek élnek itt. Az egyszerűségük, az őszinteségük, a munkaszeretetük – mert rengeteget dolgoznak – teszi őket különlegessé. Annak idején tormát, uborkát, paprikát, mindent termesztettek, amit jó áron el lehetett adni. Olyan embereket ismertem meg, akik szerettek dolgozni, és jó hozzáállással voltak mindenhez, így az egészségügyhöz is. Az emberek is látják, hogy ki szereti őket, ki áll a rendelkezésükre mindig, ki tud segíteni rajtuk. A debreceni vagy a közeli kisebb szakrendelésekről busszal hazaérve az álmosdiak első útja leginkább hozzám vezetett. Együtt néztük át és beszéltük meg a leleteiket. Jöhettek bármikor, az ajtóm mindig nyitva állt – részletezte az álmosdiakkal való jó viszonyát, aminek egyik ékes példája az, hogy 1990-ben felkérték, induljon az első önkormányzati választáson képviselőnek. Három cikluson keresztül, 1990-től 2002-ig önkormányzati képviselő is volt, és ezzel együtt megbízták a szociális bizottság vezetésével. – Tényleg rengeteg ember bizalommal jött hozzám. És az embereknek már nem is doktor úr voltam, hanem Bandi bácsi, annyira közel kerültem hozzájuk. Sokszor jöttek hozzám, hogy bajban vannak, mit csináljanak? Na, ide figyeljetek, mondtam nekik, adjatok be egy kérvényt, azt elbíráljuk, és ha tudunk, segítünk. Ma már teljesen más a szociális ellátás Álmosdon, mint akkor. Az egyházak vették kézbe és művelik is megfelelő szinten – emlékezett élete talán legaktívabb időszakára az álmosdiak Bandi bácsija.
A doktort mi is emlékezésre késztettük, mégpedig arra az eseményre, aminek megoldása igencsak feladta neki a leckét.
Három évtizeddel mentünk vissza az időben, a helyszín pedig az akkori gazdaság tehenészete volt, ahol az egyik tehén megbetegedett és elpusztult. Az állatorvos az állatot utólag megvizsgálta, és megállapította, hogy veszett volt. A beteg állat tejét is keverték a többihez, így rengeteg ember ihatott belőle. Kiket részesítsenek a több injekcióból álló és egyébként igencsak fájdalmas veszettség elleni kezelésben? Az állatgondozókat, akik napi kapcsolatban voltak a szavasmarhával? Vagy mindenkit, aki ihatott a tejéből? Cseke doktor az akkori népegészségügyi szolgálathoz fordult, ahonnan kérdésére azt a választ kapta, hogy azt csinál, amit jónak lát. Megjegyezték még, hogy ilyen eset még nem fordult elő Magyarországon, és annyi veszettség elleni vakcina az egész országban nincs, mint amennyi a tejet fogyasztók oltására kellene. Végül is csak az állatgondozókat vakcinázták.
A döntése jó volt, senkinek nem lett semmi baja.
– 2015-ben mentem nyugdíja, 80 éves koromig dolgoztam hivatásszerűen. Utána még helyettesítettem pár évet, de ha ma kisebb problémával megkeresnek, például kullancsot kell kivenni valakiből, természetesen segítek. Szerettem dolgozni. Ismertem mindenkit, mindenkinek a nyűgét, baját. Úgy ismertek a faluban, hogy engem a kutyák sem ugattak meg, bárhová mentem. Lenne lehetőségem elköltözni, mégsem teszem. Megszerettem a környéket, az embereket, a vidéket. Ismerek mindenkit és engem is ismernek. Ilyen körülmények között jól érzi magát az ember. Amikor mi 1989-ben idekerültünk idegenként, óriási szeretettel fogadtak, mellénk álltak, segítettek. Sajnáljuk, hogy az utcákból már kihaltak azok az öregek, akikkel olyan igazi közeli kapcsolatba kerültünk. Ettől eltekintve érezzük, itthon vagyunk, nekünk minden más idegen. Gyerekeink, unokáink nincsenek itt, tehát a józan ész azt diktálná, hogy menjünk el innen. Maradunk, itt eresztettünk újra gyökeret – fogalmazott.
Természetesen szóba hoztuk azt is, hogy a 87 éves doktor minek köszönheti a most is kiváló egészségét, erőt a mindennapi, nem könnyű fizikai tevékenységhez.
– Világéletemben sportoltam, fociztam, és nagyon furcsa volt az álmosdiaknak, hogy egy héten kétszer a futballpálya körül hat kilométert lefutottam. Elnézték azt, hogy nekem ez a hobbim. De az is sok mozgást jelentett, hogy ahová hívtak a faluba, mindenhová kerékpárral mentem. És persze fontos a szellemi munka is. Az orvosi hivatás mellett sakkoztam. Volt egy jó kis sakkcsapatunk, annak voltam a vezetője. Még nemzetközi meccseket is vívtunk! A legfontosabb azonban az, hogy sokat kell dolgozni. Kell a mozgás, kell a munka, amíg az ember bírja. És én még bírom!
CH
