A bosszú árnyalatai

A hazai mozirajongóknak nem kell külön bemutatni az ún. bosszúfilmek műfaját; meglehetősen széles a paletta: a Charles Bronson fémjelezte Bosszúvágy szérián keresztül Tarantino Kill Bill eposzán át az éppen most szénné égő Taken 3-féle silányságokig. Nem túl bonyolult vonalvezetésű művek ezek; a főhős bevadul, és a rendelkezésére álló mondjuk másfél órában mindenkihez lesz egy kedves szava, lehetőleg kétszer sem ismételve önmagát.

Igen ám, de mi történik akkor, ha elénk kerül egy dolgozat, mint a Blue Ruin, ami ugye szintén bosszúfilm lenne, de mégis csak keressük a szavakat. Először is; nem kerül elénk, erről a hazai filmforgalmazók gondoskodtak, ám ha mégis sikerül megtekintenünk, akkor a hazai filmforgalmazókat a pokolba kívánjuk, mert egy zseniális, minden idők legfeketébb és keserűbb zsánerével van dolgunk.

Adott egy szánalomra méltó, igazi kisember, akinek szüleit még gyerekkorában legyilkolták, azóta a mindennapok túlélése egyetlen célja; kukázik, lepukkant roncsautójában alszik, néha esetleg belopózik egy gazdátlan házba, hogy megfürödjön. Így telnek nyomorult napjai, amikor is hírül veszi, hogy szülei gyilkosát kiengedték a börtönből. No, ez volna az a pillanat, amikor hősünk előveszi féltve őrzött fegyverarzenálját és kezdetét veszi az ámokfutás. Dwight nevű emberünkben szintén felkúszik a vezérhangya, az egyetlen gond, hogy tökéletesen alkalmatlan a feladatra. Sohasem ölt, lövése sincs, hogyan vágjon bele; márpedig ösztönszerűen hajtja előre a bosszúvágy; el is jut odáig, hogy egy rozsdás késsel kiiktatja a frissen szabadultat, de közben magát is megvágja, fehér hacukájában úgy fest, mint egy kezdő böllér, és még csak a film harmadánál járunk. Mert a rendező szakít a műfaji követelményekkel, s Dwight küzdelme így lesz élettel teli s teszi hihetővé a megsebzett vadkanként viselkedő, fegyverimádó, igazi déli tapló rokonság viselkedését: szikár krónikává érik az oda-vissza vérbosszú kálváriája.

Ezúttal sem spoilerkedünk, számos meglepő fordulathoz lesz szerencsénk, amelyek akár viccesek is lehetnének, de itt nagyon nem azok. Nincsenek nagyjelenetek, pörgős párbeszédek, még azt sem mondhatjuk, hogy a rendező alapjaiban megújította a műfajt. És persze nem ígérünk széles megelégedést nyújtó, boldog befejezést (sőt!), de épp a visszafojtott feszültség miatt (is) készüljenek fel egy nagyon kemény, hangulatosan nyers mozira, amely talán nem véletlenül söpri be a díjakat Cannes-tól Tallinig. A cím lefordítására, a forgalmazók indítékainak megfejtéséhez hasonlóan ezúttal sem teszünk kísérletet.

SzN