Téli nagyüzem a Dobozin: sokaknak ez az út vége
Jóval telt ház fölött, 125 százalékos kihasználtsággal működik ezekben a napokban is Debrecenben a Dobozi utcai hajléktalanszálló – tudtuk meg Pocsai-Farkas Anikótól.
A Refomix Nonprofit Közhasznú Kft. szociális és egészségügyi központjának intézményvezetője elmondta: az ötven férőhelyes bentlakásos szállón jelenleg hatvanöt hajléktalan ember ellátásáról gondoskodnak. – Télen ez nálunk mindig így van, ilyenkor jóval a kapacitásunk feletti az intézmény kihasználtsága – mondta. – Egyébként is megfigyelhető egy kettősség az ország keleti és nyugati fele között. A Dunántúlon télen is vannak szabad férőhelyek, míg a Tiszántúlon zsúfolásig megtelnek a szállók. Nyilván ez összefügg azzal is, hogy az adott térségben milyen anyagi körülmények között élnek az emberek.
Több egy munkahelynél
A koronavírus-járvány miatt a korábbiakhoz képest a hajléktalanszállókon is szigorúbb járványügyi előírások vannak érvényben. Továbbra is tilos például a lakók látogatása, bár ez a Dobozi utcai intézményt kevésbé érinti, mert többnyire olyan idős, beteg hajléktalanokat ápolnak, akiket egyébként sem keres senki, ugyanis se rokonaik, se baráti kapcsolataik nincsenek.
Pocsai-Farkas Anikó alaposan megedződött az emberpróbáló munkában. Mint mondja, több mint húsz éve dolgozik ezen a területen, megszokta a nehézségeket, és szerinte, aki lelkileg ezt nem bírja, az hosszabb távon nem is tud a hajléktalanokkal foglalkozni. – A kollégákkal nagyjából egyidősek vagyunk, majdnem egyszerre is kezdtük a munkát, együtt öregszünk, és félszavakból is értjük már egymást – fogalmazott. – Nagyon jó csapat alakult ki a „Dobozin”, átsegítjük egymást a nehézségeken. Megtartó erő mindannyiunknak, hogy ez a munkahelyen kívül is egy baráti társaság – jóban, rosszban együtt vagyunk.
Sokaknak ez az út vége
Az intézményvezető elmondta azt is, hogy, ha nem is gyakran, de időnként vannak olyan sikertörténetek is, amelyek további erőt adnak mindenkinek a munkához. – Mivel nálunk krónikus betegek laknak, sokkal kisebb az esélye annak, hogy valaki például elhagyja a szállót, és albérletben kezdjen új életet – magyarázta. – Azt is figyelembe kell venni, hogy valaki egészségügyi szempontból alkalmas is lehet az önálló életre, egyéb tényezők alapján is visszailleszthető-e a társadalomba. Minél több időt tölt valaki ugyanis a hajléktalan létben, az integráció annál nehezebb, különösen igaz ez azokra, akiknek hosszú ideig az utca volt az otthonuk. Ha mégis sikerül elérnünk, hogy új irányt vegyen az életük, például munkahelyet találjanak, felhagyjanak az ivással, és fizessék az albérlet rezsijét is, akkor képesek lehetnek egyedül is boldogulni a világban.
Sokak számára viszont sajnos a hajléktalanszálló egyben az út végét is jelenti – tudtuk meg Pocsai-Farkas Anikótól. Esetükben már az is sikernek számít, ha az egészségi állapotukat fel tudják hozni egy magasabb szintre, és ha a szükséges gyógyszereiket is rendszeresen szedik, akkor jelentősen javulhat az életminőségük.
Meleg ruha mindig kell
A szállón napi háromszori étkezést és folyamatos egészségügyi ellátást biztosítanak a lakóknak, akik az időt tévénézéssel, kártyázással, csocsózással, sakkozással, olvasással ütik el. Sokan vannak, akik évek óta a Dobozi utcai intézményben élnek, kettőjüknek, egy férfinek és egy nőnek pedig már hét éve a „Dobozi” jelenti az otthont, a biztonságot.
A szállón szívesen fogadják a lakossági adományokat, de ezzel kapcsolatban az intézményvezetőnek nem túl jók a tapasztalatai. – Nagyon sok, szinte már túl sok adományt kapunk – emelte ki. – Nagy részüket azonban nem tudjuk felhasználni. Úgy vettem észre, hogy Magyarországon nem jó az adományozás kultúrája, ugyanis sokan ezt összekeverik a lomtalanítással. Meleg ruhákra, ágyneműkre, takarókra, papucsra, cipőre és melegítőnadrágra van szükségünk, mert sok lakót pelenkázni kell. Márkás farmerekkel, bőrdzsekikkel nem tudunk mit kezdeni.
Takács Tibor
