Szereti a gimit, de a kézilabda mindenek felett

Aki átélte, sohasem feledi a Főnix eksztázisát a júliusi junior női kézilabda-világbajnokságon. A debreceni közönség klubszínekre tekintet nélkül buzdította, éltette a végül történelmi aranyat szerző lányokat, de egy 19 éves hölgy góljainál egészen elsöprő volt a diadalkiáltás. A beálló Tóvizi Petra a cívisvárosban nevelkedett, tavaly aláírta élete első profi szerződését a Lokinál, de ami még ennél is fontosabb, egyszerre harcos és eredményes játékának, céltudatos személyiségének köszönhetően élvezi a szurkolók bizalmát, ragaszkodását.

Cívishír: A Siófok elleni idegenben elveszített meccs után beszélgetünk. Rossz vesztes vagy? 
Tóvizi Petra: A mérkőzéstől is függ, de önmagában az, ha nekem esetleg jobban ment, nem írja felül a vereség rossz érzését. Egy az öröm, egy a bánat. Valljuk, mindig a következő lépésre kell koncentrálni a hibákból való tanulás mellett. Magam nem vagyok annyira hosszan rágódós fajta.

Cívishír:  Ami a pályán történik, a pályán is marad?
Tóvizi Petra: … helyette nem alszunk, kattog az agyunk. Én szeretem kibeszélni magamból a meccseket, amiben a családom, a barátaim segítenek. Ha nem is közvetlenül a mérkőzés után, akkor még hagyjon mindenki… Beszédes vagyok, csak ki kell várni.

Cívishír:  Gondolom, mennyire hálás 60 pernyi rohanás, küzdelem után azonnal okosakat nyilatkozni! Én egy jó film, egy színházi előadás után még jó darabig azt sem tudom, hol vagyok.
Tóvizi Petra: De az örömnél is nehéz megszólalni! Tényleg össze kell kaparni magadat egy ilyen összegzés előtt, amikor fejben még ott vagy a pályán, felfokozott hangulatban. De majd ez is megjön a rutinnal!

Cívishír:  Édesapád, a kiváló kézilabdázó, Tóvizi Krisztián szava mennyire fontos? 
Tóvizi Petra: Ő az, akivel általában megbeszélem a történteket, elég hasonlóan látjuk a játékot. Nem kritizál, elsősorban arra kíváncsi, én miként éltem meg belülről egy adott szituációt, hogy összevethesse a saját nézőpontjával. Mindig támogat. A szüleim sosem erőltették a kézilabdát, de az, hogy sportolni kell, nem volt kérdés. Azon belül viszont rám bízták a választást, s az utat sem taposták előttem. Nyomást sem éreztem, mint a gyerekek egy része, akinek a családja feltűnik a pálya mellett. Csak az elején frusztrált, amikor még nagyon béna voltam. Ma már a pozitív drukkot növeli bennem.

Cívishír:  Nem csak a pályán kaphat ki az ember, mennyire gyorsan épülsz fel a hétköznapi kudarcokból?
Tóvizi Petra: A sportnak köszönhetően jól veszem az ilyen akadályokat. Mindenkinek vannak rosszabb időszakai, de tudjuk: ki fogunk lábalni. Szerintem tőlünk magunktól is nagyban függ, mikor, hogyan jövünk ki belőle.

Cívishír:  A beálló támadásnál az ellenfél ölelésében harcol, állja a sarat, helyet szorít a többieknek, a szerepénél fogva folyamatosan alárendelődik a csapatérdekeknek. A közönség a labdát nézi, nem is veszi észre, mit össze kell küzdeni. Nem hiányzik az a fajta csillogási lehetőség, a tér, amit egy átlövő, egy irányító megkap?
Tóvizi Petra: Tényleg eléggé kiszolgáltatott poszt, de nincs bennem hiányérzet. Sok passzt kapok, jól kijövök a csapattársaimmal. Mikor kisebbek voltunk, s mindenki rá volt csavarodva a játékszerre, mi, beállók, a szélsőkkel együtt olykor szinte csak a középkezdésnél fogtunk labdát. (Nevet). De felnőtt szinten ez már nem így működik. Egyébként van bennem akaratosság, de kompromisszumkészség is. 

Cívishír:  Neked kell bemenni a darálóba, hogyan viseled? Rámenős alkat vagy?
Tóvizi Petra: Ha a helyzet úgy kívánja, nem hagyhatom magamat, bár nem szeretem a mardosást. 

Cívishír:  Ha a bolti sorbanállásnál megüresedik egy hely, odalépsz vagy szemérmesen a helyeden maradsz?
Tóvizi Petra: Inkább az a típus vagyok, aki odamegy.

Cívishír:  Szeretsz a figyelem középpontjában lenni?
Tóvizi Petra: Nem vagyok az a sarokban meghúzódós, csöndes lány, de azt sem állítanám, hogy nem vagyok zavarba hozható. A szokatlan helyzetekben, ha például sokak előtt kell beszélni, van az emberben megilletődöttség. 

Cívishír:  Azért kérdezem, mert szemmel láthatóan egyre több ilyen szerep talál meg a klubodnál.
Tóvizi Petra: Próbálok belerázódni. De számíthatok a többiek segítségére, így minden kicsit könnyebb. Figyelem a csapatkapitányunkat, Vicát (Vantara-Kelemen Évát – a szerk.), hogy mit, hogyan kellene csinálni. 

Cívishír:  Magántanulóként végzed az utolsó gimnáziumi évedet az Adyban? Elég rémisztően hangzik.
Tóvizi Petra: Végül nem lettem magántanuló, helyette egyéni tanrendet követek. Be tudok járni, pótolom a hiányzásaimat, megszerzem a kellő jegyeket. Nehéz csak a tankönyv alapján tanulni, a matekot így eleve esélytelennek éreztem volna. 

Cívishír:  S talán az sem jó, ha az ember kikerül az osztályközösségből.
Tóvizi Petra: Annyira örülök, hogy még tanulhatok! Szeretem az osztálytársaimat, a tanáraimat, az iskolát. Sok lenne csak a kézilabda. Néha persze, ha összecsúsznak a dolgok, ez a kettő is sok, a szalagavató tánccal például eléggé le vagyok maradva.

Cívishír:  Mivel fogjátok elkápráztatni a közönséget?
Tóvizi Petra: A Grease lesz téma, a tánc nem annyira az én világom, de jó buli lesz!

Cívishír:  És egyébként hogyan kapcsolódsz ki?
Tóvizi Petra: Szeretek a barátaimmal találkozni, akik között óvodai, általános iskolai ismeretség is van a gimisek mellett. Meg akikkel régen együtt kéziztem! Ők abbahagyták, de tartjuk a kapcsolatot.

Cívishír:  Ilyen hűséges vagy?
Tóvizi Petra: Igen. Miért, mikor jó az, ha nem hűséges valaki? Ha éppen nem is tudunk személyesen összefutni, üzenetet váltunk egymással.

Cívishír:  A junior vébé után a családdal Spanyolországban nyaraltatok. Hová utaznál el, ha kizárólag rajtad múlna?
Tóvizi Petra: Minél távolabbra! Sok helyre szeretnék eljutni. Élményekkel gazdagodni jobb, mint tárgyakra költeni a pénzt. Mindig mondom a lányoknak, ha nem lenne ilyen kötött az időbeosztásom, állandóan figyelném a last minute utakat. Például Tokiót nagyon szeretném látni, vonzó lenne megismerkedni egy teljesen másféle kultúrával. Biztos kerítünk majd rá időt!

Cívishír:  Hát, ha máskor nem, a 2020-as tokiói nyári olimpián…
(Nevet, egyértelműen erre az egyébként már bevallott céljára gondolt).

Cívishír:  A junior vébé után egy hét pihenő, aztán vissza a Lokihoz. Nem érzed magadat túlterheltnek?
Tóvizi Petra: Valóban egy hetet kaptam a nyáron a fejemet kicsit megtisztítani a kézilabdától. De én az a fajta vagyok, akinek még egy hét is túl hosszú volt, én csinálnám folyamatosan.

Junior válogatottbeli csapattársáról, a dunaújvárosi Klujber Katrinról: – Hihetetlenül rafinált, egy huncut. Nagyon jól lát a pályán, olyan labdákat lop el, amit az országban senki. Ez is a ravaszságából adódik. Imádom, a vébén is mindent meg tudtunk beszélni.

Cívishír:  Van ebben teljesítménykényszer? A Lokival EHF-kupagyőztes Borók Rita nemrég úgy emlékezett vissza korábbi önmagára, hogy időnként jobban meg kellett volna élnie a nagy győzelmeket, pillanatokat.
Tóvizi Petra: Mindig próbálom a lehető legjobban csinálni azt, amibe belekezdek. De nem akarok rágörcsölni, igyekszem megtalálni az egészséges mértéket. A kérdés második felében, a junior aranyra visszagondolva van valami… Megünnepeltük, örültünk neki, aztán zajlottak tovább az események, s ma sem tudom, utólag majd mit fogok tudni erről mondani… Ha látunk egy visszaemlékezős videót, ráz minket a hideg. Erőt adó tudat, hogy ezt együtt megcsináltuk. Még ma is gratulálnak az utcán! Számunkra a fotózás, az óriásplakátokon való szereplés mind örök élmény marad. (Petra Háfra Noémival és Suba Sárával a vizualitásában a Trónok harcát idéző kampány arcai voltak – a szerk.)

Cívishír:  Láttam, hogy milyen sokan kezdtek el követni Instagramon a vébé kapcsán. Mennyire befolyásol a közösségi média, amelyben már sportolókat építenek fel?
Tóvizi Petra: Alapszabály, hogy meccsek után nem olvasgassunk kommenteket, főleg ha kikaptunk – ne húzzon le még az is. Sok a mindenhez értő úgymond okos, de nem vesszük fel annyira. Mindenkinek minden úgyse lehet jó.

A junior válogatottat márciusban átvett szövetségi kapitányról, Golovin Vlagyimirről: – Mi nyitottunk felé és ő is felénk. Hallgattunk rá, igyekeztünk befogadni a taktikai tanácsait. Ha valami új volt a számunkra, elmondta, ahányszor szükséges volt. Közvetlen stílusú, benne volt a bohóckodásban, de tartotta a határt és sarkallt minket a munkára.

Cívishír:  Éri kritika a hazai női kézilabdát, mondván, a tehetséges magyar fiatalok kevés szóhoz jutnak a külföldiek mellett.
Tóvizi Petra: Az első bajnokinkon a Siófokban például egy magyar sem lépett pályára, összesen két fiatal hazai játékosuk van, ennyi. Ez számomra durva. De azért csak pár klubra jellemző, s nálunk szerencsés a helyzet: Debrecenben alapoznak a fiatalokra, gondolnak rájuk a jövőben.

Cívishír:  Tervező típus vagy? A pályán miben fejlődnél?
Tóvizi Petra: Sajnos inkább kissé halogatós típus. A játékot illetően folyamatosan tanulom még jobban olvasni az ellenfél védekezését: adott helyzetben segítsem-e a többieket egy befutással, zárással, a védő kimozdításával vagy inkább csak maradjak a helyemen? Ha nem tartom be a taktikai utasítást és bejön, akkor oké, de ha nem, akkor az fegyelmezetlenségnek számít. Nem könnyű!

A junior válogatott szövetségi edzőjéről, a korábbi válogatott irányítóról, Pigniczki Krisztináról: –Vova Úr mégis csak férfiból van, „Piga” volt az, aki mindig átérezte, mire volt szükségünk. Vele bármit megbeszélhettünk, s hol mint anyuka, hol mint barátnő minden hülyeségben benne volt a focizástól a kártyáig. Ő volt a csapat lelki támasza.

Cívishír:  Milyen emlékeket őrzöl a debreceni utánpótlásévekből?
Tóvizi Petra: A kis béna énem jut az eszembe, eléggé le voltam maradva a többiekhez képest. Márián Blanka sokat falaztatott, azt mondta, ha ugyanazt a pontot húszszor eltalálom egymás után, akkor beállhatok a többiekhez. Győrvári Viktor és Vida Gergő szintén több évet dolgozott velünk, minden edzőm tett hozzám valamit. Nagyon jó, bolondos közösség voltunk rengeteg hülyéskedéssel, az utazásaink, a közös esték, alvások mind pozitív emlékek.

Cívishír:  Mit érzel a versenysport miatti legkomolyabb lemondásnak?
Tóvizi Petra: Nehéz lenne látni, hogy az osztálytársaim nélkülem táncolnak a szalagtűzőn, de ha ütközne vele a Loki meccse, gondolkodás nélkül a kézilabdát választanám. Apukám nem is volt a saját szalagtűzőjén, mert akkor játszotta élete első NB1-es mérkőzését. Persze, sokszor nem tudok elmenni a barátaimmal kávézni a suli után, de én ezt csak száz százalékosan akarom és tudom csinálni.

Ratalics László