Hirdetés

Megnéztük az atombiztos debreceni óvóhelyet

civishir.hu

2018.09.04. 15:47

Megnéztük az atombiztos debreceni óvóhelyet
(Fotók: Fogarasi Renáta/Cívishír)

Nem lehet lebontani, de felrobbantani sem.

Hirdetés

Hatszáz fő befogadására alkalmas, négyszintes, atom-, gáz- és bombabiztos.

Ez a legfontosabb, amit a Nagyállomás szomszédságában lévő épületről tudni kell. Bár tömegek mennek el előtte minden nap, csak kevesen tudják, hogy az 1962-ben épített „ház” valójában a MÁV dolgozói részére fenntartott vezetési pont. A megnevezéshez azért is ragaszkodnak a szakemberek, mert a különleges épületet nem a föld alá építették (mint a bunkereket), hanem a szabadban van, az irányítótorony mellett - tudtuk meg Nyul Pétertől, a területi biztonságszervezési koordinátortól a ma is aktívnak titulált óvóhellyel kapcsolatosan.

Az épületet gyakorlatozásokon kívül nem használták, háborús helyzet a megépítése után nem volt. Mára sorsára maradt, ugyanis a hasznosítására se pénz, se igény, se affinitás. A létesítmény titkosítását három éve oldották fel, de csak a Múzeumok Éjszakáján tudja megtekinteni az, aki egyáltalán tudomást szerez a programról.

Most azonban kivételezettként bemehettünk a két és fél méter vastag betonfalak mögé, ahol végigjárhattuk az óvóhely minden helyiségét.

A négy be- és kijárattal rendelkező, bomba-, gáz- és atombiztos óvóhelyről nem lehet föld alatti járatokon eljutni sehova, ugyanis szándékosan nem alakítottak ki körülötte folyosókat. Hogy úgynevezett vezetési pontnak hozták létre, azt jelenti, ha bármiféle támadás érte volna a vasútállomást, akkor a helyszínen lévő vasutasokat ide menekítik, továbbá itt történt volna a debreceni igazgatóság forgalomirányítása, a mentés és a kárelhárítás. Az óvóhely befogadóképessége 600 fő – ennyi ember szűkösen fér el a létesítményben, ahol kétharmad részt ülőhelynek, egyharmad részt fekvőhelynek alakítottak ki. Egy főre fél négyzetméter jut, mely egy sámlin való ülést jelent; az ebből adódó kényelmetlenséget úgy oldották fel, hogy folyamatosan cserélgették a helyeiket az emberek.

A létesítmény kívülről nem árulkodó: egyedül a falra festett ablakok lehetnek gyanúsak. A vastag vasajtó kinyitása könnyen megy, hiszen rendszeresen szellőztetnek az épületben és havonta egyszer végig is járják a két, párhuzamosan futó lépcsőházrendszert, melyben egy laikus hamar eltévedne. A bal szárnyban kezdjük túránkat, ahol a földszinten, az épületbe belépve egy zsilipkamrát alakítottak ki, mellette zuhanyzót. Ezt azok használhatták volna, akik sugárszennyezéssel fertőződtek, hogy csak fürdés után léphessenek az épület biztonságosabb részébe.

A zsilipek ezen kívül a gáztámadás ellen is védenek.

Az alsó szinten található egy 1953-as, hatalmas Ganz aggregátor, mely egy esetleges támadás idején az áramot tudná biztosítani a bent lévők számára, és van egy helyiség tele akkumulátorral, hiszen az épületet erről is lehetne üzemeltetni. Ha megszakad az elektromos kapcsolat, akkor elsőként az akkumulátorok lépnek működésbe, majd a dízelaggregátor kezd működni. (A tárolt üzemanyag 72 órára elegendő).

Az első emeletre érve szembe találjuk magunkat a mosdókkal és egy falikúttal, oldalirányba két szoba nyílik. (Ez az elrendezés látható minden szinten). Az egyikben olyan szobát rendeztek be, amely az akkori vezetők körülményeit szemlélteti.

A falon gázálarcok és korabeli kabátok láthatók, az ajtó mögé kis konyhát alakítottak ki. Látva látszik, itt semmi sem a luxusról szó, inkább a túlélésről: 25 főre jut egy vécé, 50 főre egy kézmosó, egy főre napi 30 liter víz.

A mobiltlefonok itt bizony nem működnek és más rádióhullám sem jut be, mivel ólombetétekkel látták el a falakat (ez adja atombiztosságát).

A második szinten a legutolsó gyakorlatból származó védősisakokat és gumicsizmákat helyezték el. Mivel ezek klórmészben voltak, ma sem ajánlott a közelükbe menni. A szemben lévő szobában pár régi felvétel lóg a falon, melyek polgárvédelmi gyakorlatokon készültek Debrecenben és Püspökladányban. Ezeken kívül korabeli polgárvédelmi plakátokat lehet látni a földön, melyeket sikerült jó állapotban megőrizni. A falra nem tudják ezeket felrakni, mert a 2 és fél méteres betonba nehéz bármit is rögzíteni. 

A harmadik emeleten az építkezés közben készült fényképek láthatók, ezen felvételek érdekessége, hogy az épület olyannyira titkos volt, akkoriban egyáltalán nem is lehetett fotózni. A legfelső szinten vannak a kiegyenlítő tartályok, amit a városi vízhálózat tölt fel automatikusan: a tartályokba 1 200 liter víz fér.

Az épület tetején egy megfigyelő állás és egy légoltalmi sziréna kapott helyet, ám légvédelmi üteg sose volt, mint azt egy városi legenda állítja.

A légvédelmi szirénát telefonról és távirányítással is lehetne irányítani, de ezeket a katasztrófavédelem utasítására kikapcsolták. A telefonos riasztást azért zárolták, mert ha valakinek sikerült „meghekkelni” a vonalat, beindult a sziréna. Ez az oka, hogy jelenleg csak kézi irányítással működik. A veszélyjelző hang 10 kilométeres körben hallható. Ha bekapcsolt a sziréna, az épület teljes sötétségbe borult, és eközben kellett a menekülőknek elfoglalniuk megadott helyeiket. Az aggregátor körülbelül 10 másodperc múlva beindult, akkor kezdett el működni a saját, belső áramellátás. 

A jobb oldali szárnyba az első emeletről jutunk, ahol a „kiértékelő helyiségbe” érkezünk, ez a vezetési pont. A vezetékes telefonvonal, amihez minden vezető saját csatlakozással rendelkezett, ma is működik. Sőt! Bontatlanul megőrizték a szakaszegységek előre megírt feladatait egy esetleges támadás idejére. A gyakorlatok alatt természetesen felbontottak párat: legutoljára 1968. március 14-én nyitottak ki borítékot. Ezek a száraz, vízmentes helyen remek állapotban fennmaradtak. Ebben a helyiségben található még a táviroda, a telefonközpont is.

A legfelső emeleten kilenc – 1964 óta nem cserélt – szűrő található, ami egy atomtámadás esetén 10 órára biztosítja a levegőt, majd a belső levegőt újrahasznosítva még 4 órát képes üzemelni (az épület védőképessége III. osztályú). Atomtámadás esetén teljes zsilipelés történne, a szellőző-berendezést is el kellene zárni a külső forrástól.

Ha minden kötél szakad, a légbeszívók kézzel is üzemeltethetők: lendkerekes tekerőkkel egyszerre hat ember váltásban termelheti a feltétlenül szükséges áramot.

Ezzel a teremmel szemben egészségügyi szobát alakítottak ki, melybe pár régi hordágy pihen. Ha a belső levegőellátást használták, akkor tiszta oxigénnel frissítették a helyet. Erre az eshetőségre oxigénpalackokat helyeztek az egészségügyi szobába.

A földszintre érve – az épület adottságainak köszönhetően – azt gondolnánk, pincerészbe érkeztünk, pedig a bejárat felé indulunk el. Ezen a részen alakították ki a halottak gyűjtőhelyét, hiszen minden helyzetre fel kellett készülni. A földbe vájt, zárt lyukakat szerencsére sosem kellett használni. Innen a szabadba jutunk, ahol az udvaron áll egy víztározó, ami tűzoltásra szolgálna, bár már nincs feltöltve. Mielőtt teljesen bezárnák az épületet, kétszer ellenőrzik a szakemberek, majd szakaszosan lakatolják a szobákat. Ha bent ragadna valaki, a következő ellenőrzésig senki nem találna rá, ugyanis nem tudna a külvilággal kommunikálni.

32 éve érintetlen

Nyul Péter elmeséli, hogy 1986-ban felújították a levegőrendszert, a világítást és minden helyiséget kifestettek. Azóta semmihez sem nyúltak. Kiderült az is, a teljes közművel, csatornahálózattal, telefonvonallal ellátott épületet többször le akarták bontani, de ez gyakorlatilag lehetetlen, annyira masszív, annyi anyag van benne. Ugyan a 60-as, 70-es években biztosítani kellett az épület ellátottságát, ma már nincs erre vonatkozó kötelezettség. Robbantani sem lehet, hiszen eleve az ellen (is) építették, azaz úgy tűnik, megmarad örökre.

Megtudtuk azt is, hogy az épület alaprajza még most is titkos. 

A helyiek a régi időkben tudták, hogy ez egy óvóhely, de a pontos funkciójával nem voltak tisztában csak a MÁV dolgozói. Ma pedig már egyre kevesebben ismerik a „vakablakos ház” történetét.

Fogarasi Renáta

Galéria

MÁVDebrecenóvóhelybunker

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.