A debreceni gimnazista, akinek mese lett az életéből
A 13 éves Gábor meséket ír, hamarosan nyomtatásban is megjelenik egyik műve. Okos, vicces, kortársaival szívesen játszik. Felkerestük a Horváth családot, hogy találkozhassunk Gáborral, akiről annyi jót hallottunk és az alapítványt, aminek gondozásában megjelenik a könyv.
A Horváth család szívélyesen fogadott. Elmesélték kálváriájukat, aminek ellenére ők csak a jóra szeretnének emlékezni és nagy lelkesedéssel beszéltek a mesével kapcsolatos történésekről is.
Horváthné Éva, Gábor édesanyja elmondta, kisfia látási problémája egész kicsi korában derült ki, amikor alig 3 hónapos volt. – Gabika alig lát, de mi ezt sosem tudatosítottuk benne. Úgy neveltük, mintha teljesen egészséges gyerek lenne. Mivel születése óta ebben az állapotban van, így nem tudja, hogy milyen a tökéletes látás. A betegségtudat helyett inkább azt erősítettük benne, hogy lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség. Mi tudjuk, hol vannak a határai. Akik nem ismerik, azt gondolják, hogy semmi baja sincs.
Éva arról is beszámolt, a gimnáziumig rögös út vezetett. – Nem egyszerű a sérült gyerekeknek a tanulás. A speciális iskolában azoknak a gyerekeknek kellene tanulniuk, akik nem integrálhatók. Akiknek valamilyen problémájuk van, de integrálhatók, azok a normál iskola tanári karának jóindulatára vannak utalva. Az alapító okiratokban benne van az SNI-s gyerekek felvétele, de a látássérült gyerekektől félnek. Amikor Gabi eldöntötte, hogy szeretne tovább tanulni, akkor – ötödikes korában – elindultunk, hogy hova tudnánk elvinni 6 osztályos gimnáziumba. Nem akartuk áltatni. Nyakunkba vettük a várost a férjemmel, elmentünk az önkormányzati gimnáziumokba. Azt mondták, hogy próbáljuk meg egyházi iskolába beirtani, mert ők akkor sem veszik fel, ha jól megírja a felvételit. Mivel reformátusok vagyunk, így elmentünk a református gimnáziumba. A református egyház látássérült missziójában dolgoztam lelkészként. Ezért igen nagy csalódás volt, hogy elutasítottak, ugyanúgy, mint az önkormányzati iskolában. Ekkor szomorúan sétáltunk a Szent Anna utcán, ahol a párom meglátta a Szent József Gimnáziumot. Adtunk egy esélyt magunknak, és bementünk. Lehetőséget kaptunk: vigyük be Gabit próbanapra, és ha tetszik neki, maradhat. Az ötödik osztály második felét már a Szent Józsefben járta ki a fiam. Katolikus gimnáziumról van szó, ahol toleranciát, egymás iránti segítségnyújtást mutatnak és tanítanak a gyerekeknek. Az iskolában is ugyanolyan biztonságban tudhatjuk a gyermeket, mintha velünk lenne. Lelkileg is. Az osztálytársai is segítenek Gábornak, teszik mindezt úgy, hogy nem érzik kötelességnek, csupán ezt a szemléletet látják a mindennapokban. Igazi szülőtársunk az iskola!
A mese születése
Az édesanya kitért rá, a segédeszközöket igyekeznek biztosítani, de az iskolától is kap segítséget, nagyítják a dolgozatokat, ha lehet, akkor szóban kérik számon. Kedvenc tanára, aki informatikát és fizikát tanít neki, ha valamit nem ért, abba a minutumba mellé ül, újra megmutatja neki. De csak akkor, amikor kell. Cserébe Gabi ezért a kis törődésért cserébe lelkesen tanulja mindkét tantárgyat. A mese születését pedig a magyartanára kísérte figyelemmel, ő volt a mentora. Fejlesztőpedagógust nem igényel az oktatása.
A mese a mindennapjaik része. Kicsi kora óta minden este mesélnek neki, hol könyvből, hol nélküle. Wass Albert, Szabó Magda vagy Fekete István meséi az életük részei. Korábban két meseíró pályázaton is részt vett Gábor. A Hortobágyi Nemzeti Park pályázatán a denevérekről írt, ott második helyezést ért el. A Napos Oldal pályázatának nagyon örültek. Gábor meséjével támogatnak egy alapítványt, ami sérült embereknek segít.
Találkozás Gáborral
Cívishír: A mese mit jelent számodra?
Horváth Gábor: Jó időtöltés, kiléphetünk a mindennapjaink szürkeségéből. Két-három éve írok; anyu talált rá egy remek pályázatra az interneten, így szabadjára engedtem a fantáziám, és megszületett a mű. Egy utazást nyertem vele a Balatonra és rengeteg tapasztalatot. Ezen felül lehetőséget, hogy nyomtatott formában is eljusson az emberekhez ez a mese.
Cívishír: A hamarosan megjelenő könyv mellett e-mesekönyvben is találkozhatunk egyik műveddel.
Horváth Gábor: Az elektronikus könyvben megjelenő történetet az informatika tagozat inspirálta. Ezt szeretném megköszönni az informatika tanáromnak, aki hozzásegített az alaptudásomhoz. A történet főszereplője egy 12 év körüli kisfiú, aki egy osztályban látássérültként próbál boldogulni. Egy napon az osztálytársai átverik, és így egyik osztálytársát beszippantja a számítógép...
Cívishír: A társaid hogyan viszonyulnak hozzád? Segítenek?
Horváth Gábor: Ritkán segítenek, de az alapvető dolgokkal nincs gond. Alig akad olyan helyzet, amit ne tudnék megoldani.
Cívishír: A jövőt hogyan tervezed?
Horváth Gábor: Egyszerűre, mégis nagyszerűre! Elvégzem az egyetemet, elhelyezkedek egy nagy informatikai cégnél. Házat veszek és egy szép családom lesz.
Fogarasi Renáta
