civishir.hu
2023.05.11. 11:20
Budai Csaba akkor is maradt, amikor mehetett volna.
Egyetlen munkahelyen több mint három évtizedet húzott le, és a történet még nem ért véget. Ha lenne a tiszacsegei halászcsárdában törzsgárda jelvény, talán már az összes fokozatot megkapta volna. Budai Csaba gyermekkorában eldöntötte, hogy felszolgáló lesz, és a sok nehézség ellenére sem bánta meg, hogy ezt a szakmát választotta. A pályán eltöltött 34 év után is mindennap igyekszik a vendégek kedvében járni, még ha ez olykor nem is egyszerű feladat.
Csaba 1989-ben, a vendéglátóipari szakközépiskola elvégzése után szinte azonnal munkába állt: először egy tiszafüredi étteremben helyezkedett el, onnan azonban egy hét után távozott. Egy volt osztálytársa ajánlotta neki a tiszacsegei halászcsárdát, amiről elmondása szerint korábban azt se tudta, hogy létezik, pedig a szomszédos faluban, Egyeken nőtt fel. Veszítenivalója nem volt, bekopogott a csárdába, az akkori tulajdonossal hamar meg is egyeztek, és ennek immár 34 éve…
– Mindig is az volt a célom, hogy felszolgáló legyek, persze azt nem gondoltam volna, hogy az egy hét tiszafüredi pincérkedést leszámítva a csegei halászcsárda lesz az egyetlen munkahelyem – mondta. – Bár megvan a cukrász- és a szakácsképesítésem is, de mivel szeretek az emberekkel közvetlen kapcsolatban lenni, a másik két szakma szóba se jöhetett.
Szerinte egy igazi, vérbeli felszolgáló minden vendéggel szót ért, még ha ez olykor nem is egyszerű, hiszen sokfélék az emberek. – Van, akinek ha a világ legjobb minőségű ételét szolgálják fel, akkor is beleköt – magyarázta. – Emlékszem olyan esetre, amikor kivittem a megrendelt korhely halászlevet, amiben van tejföl, citrom és mustár is, és számonkérte a vendég, hogy ez meg micsoda.
Udvariasan megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e egyáltalán ezt a fajta ételt, mire még magasabb hangon folytatta, hogy ez nem olyan, amire ő gondolt. Ilyenkor nyelni kell egy nagyot, nem szabad átvenni a vendég stílusát, hozzátartozik a felszolgáló munkájához, hogy a jó és a rossz vendéggel is valamilyen szinten alázatosnak kell lennie. Ilyen esetek időnként előfordulnak, de nem ez a jellemző, a hozzánk betérők többsége hálás az ételért, és elégedett a kiszolgálással. Közülük sokan rendszeresen vissza is térnek a csárdába, akik meg a kákán is csomót keresnek, azok jobb is, ha máskor nem jönnek.
Csaba a felszolgálóknak abba a kategóriájába sorolja magát, akik egy-két jó szóval, mosollyal, egy-egy poénnal igyekeznek megteremteni a kapcsolatot a vendégekkel. Hosszabb, mély beszélgetésekre persze nem jut ideje, hiszen a csárdában, különösen hétvégén, nagyon nagy a forgalom, és ha valamelyik asztalnál leállna diskurálni, akkor a többi vendég joggal háborogna, hogy nem kapja meg idejében a megrendelt ételt. – Hétvégi napokon itt már negyed tizenkettőkor gyűlnek az emberek, és egyre hosszabb sorban várják, hogy kinyissunk – mesélte. Nyitáskor aztán kezdődik az őrület. Pillanatok alatt megtelik az étterem, és amikor nagyjából egyszerre bemegy a konyhára 200-250 rendelés, akkor az azért nagyon nagy stressz a szakácsoknak, és nekünk, pincéreknek is. Ilyenkor nagyon észnél kell lenni, hiszen ezt a félelmetes forgalmat csak teljes koncentrálással lehet kezelni. Ha nem haladunk, jön a reklamálás, és mint tudjuk, a vendégnek mindig igaza van. Beszélgetni nincs idő, de ha látom, hogy valaki nem tudja, mit válasszon az étlapról, akkor megkérdezem, hogy ajánlhatok-e valamit.
Abban hamar egyetértésre jutottunk, hogy 34 éve ugyanazon a helyen dolgozó felszolgáló nem sok lehet az országban, lehet, egy kezünkön is meg tudnánk számolni a hozzá hasonlóan hűséges pincéreket. De hogy ennek a lojalitásnak, elkötelezettségnek vajon mi lehet az oka? Beszélgetőtársam szerint ez a helynek és az ott dolgozó embereknek köszönhető. – Jól érzem itt magam! – vágta rá. – Az előző és a mostani főnököm is rendes ember, és ugyanezt elmondhatom a kollégáimról is. Olyan helyen nem szívesen dolgozik senki, ahol állandóan piszkálják, ahol mindig rossz a hangulat. Nálunk szerencsére jó a munkahelyi légkör, ha nem így lenne már régen odébb álltam volna. Vagy 20-25 évvel ezelőtt járt itt egy német üzletember, akinek megtetszett a munkám, a hozzáállásom, az, ahogyan a vendégekkel foglalkozom. Mondta, hogy van kint egy étterme, menjek oda dolgozni. El is intézett minden papírmunkát, de végül meggondoltam magam, itt maradtam. Nem tudom, hogyan alakult volna a sorsom, ha akkor elfogadom azt az ajánlatot, de utólag azt mondom, nem bántam meg, hogy így döntöttem. Tényleg szeretek itt dolgozni.
Rövid gondolkodás után hozzátette, hogy az elmúlt 34 év alatt lehetett vagy száz munkatársa is, hiszen kevesen maradnak meg hosszú távon ebben a szakmában, folyamatosan cserélődik a társaság.
– Rengeteg fiatallal találkoztam már, akik nagy lelkesedéssel álltak be a munkába, de amikor rájöttek, hogy mennyit kell itt melózni, akkor hamar továbbálltak – emlékezett vissza. – Egy nagy forgalmú helyen, mint a tiszacsegei halászcsárda, iszonyatosan sokat kell dolgozni. Ezt fizikailag és szellemileg sem könnyű bírni. A koronavírus-járvány idején csak az éttermek teraszai lehettek nyitva, de a mienk nem felelt meg az előírásoknak, ezért a parkolóban egy hatalmas sátrat állítottunk fel, és azt rendeztük be asztalokkal. Akkora forgalmunk volt, mint még soha azelőtt. Viszont a konyhából tíz lépcsőn át jutottunk el a sátorba, el lehet képzelni, naponta hányszor másztuk meg azokat a lépcsőfokokat, ami nagyon nagy fizikai igénybevételt jelentett. Egyszer egy kollégám az okosórájával kiszámolta: egy nap 25-30 ezer lépés is belemegy a lábunkba, és ehhez abban az időszakban még bónusznak ott voltak a lépcsők is.
Ráadásul, ahogy Csaba fogalmazott, családbarátnak sem éppen nevezhető a vendéglátósok élete, nem mindenki tolerálja ugyanis, ha a párja késő este ér haza. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a felszolgáló is ember, ugyanolyan problémákkal küzd a mindennapokban, mint bárki más, ezért aztán neki is lehetnek rossz napjai. – A munkahelyére viszont a gondjait nem viheti be egy vendéglátós – savanyú, morcos pincértől senki sem szívesen rendel ételt – fogalmazott. – Ők azért jönnek hozzánk, hogy jól érezzék magukat, nem kíváncsiak arra, hogy a lelkemet éppen mi nyomasztja. Nekem sincs mindig jó kedvem, de kell lennie az emberben egy erős tartásnak, hogy ezt a vendégek ne vegyék észre.
Csaba 52 évesen, 34 évet eltöltve a pályán, érzi már, hogy kezd fáradni, és elárulta, nem is igen csinálja már sokáig. Azt mondja, van egy pont, amikor abba kell hagyni. Ki látott már hatvanéves pincért? – tette fel a kérdést, majd meg is válaszolta, hogy néhány „öreg motorost” persze ő maga is ismer, de semmiképpen sem szeretne hozzájuk csatlakozni, és a nyugdíj felé tartva még mindig a vendégek és a konyha között szaladgálni.
A csárda teraszáról, ahol leültünk beszélgetni, rálátni a Tiszára. Jani, a kompos, akiért egy egész ország szorított 2017 februárjában, amikor elsodorta a jeges árvíz, most éppen a túlsó partra, Ároktő felé szállítja az autósokat. Pazar a kilátás a folyóra, de Csaba ezt a látványt már annyira megszokta, hogy észre sem veszi. Apropó, árvíz!
A csárda alapesetben csak szenteste nincs nyitva, kivéve, ha kiönt a Tisza, és a víz betör az étterembe is, amire azért jó néhányszor volt már példa.
Elmesélte, hogy 2000-ben a konyhában félméteres, a teraszon egyméteres víz volt, de 2010-ben is be kellett zárniuk, mert legalább 30-40 centi magasan állt bent a víz. Olyan is előfordult, hogy lépcsőnél megállt az áradás, ekkor raklapokat fektettek le, és azokon sétáltak be a vendégek a csárdába. Szerinte az étterem egyik varázsa a gyönyörű környezet, a másik, hogy halételekből párját ritkítja a kínálatuk. Nem véletlen, hogy sok híres emberrel is találkozott már a munkája során. Üzletemberek, sportvezetők, színészek, politikusok is kedvelik a helyet és az ételeket is. – Bodrogi Gyula rendszeresen megfordul nálunk, de említhetem Stohl Andrást vagy éppen a Tankcsapda dobosát, Fejes Tamást – sorolta a neveket. – Pár éve vendégül láttuk Orbán Viktort is, aki elégedetten távozott, és még egy köszönőlevelet is küldött. Az egyik évben pedig mi szállítottuk a parlament karácsonyi menüjét. Jó érzés egy ilyen híres csárdában dolgozni, sokan az ország másik feléből is eljönnek hozzánk, mert valakitől azt hallották, hogy itt finom ételeket, udvarias kiszolgálást kapnak a pénzükért.
– Gyakorolni kell – válaszolta arra a kérdésemre, hogy hogyan lehet egyszerre egy kézre felpakolni jó néhány tányért úgy, hogy azok el is jussanak a vendégek asztalára. – Főételből ötöt-hatot ki tudok vinni, salátából tízet-tizenkettőt – mondta. – Nekem sem ment eleinte, örültem, ha három tányért fel tudtam pakolni szabályosan, úgy, hogy ne érjenek össze az ételek, ne lógjon bele egyik a másikba. Pár étkészlet persze eltörik, amíg az ember megszerzi a kellő gyakorlatot, de még a rutinos pincérrel is előfordul, hogy elhajítja a kezében lévő összes tányért. Elég, ha beleakad a cipő orra a lépcsőbe, és máris a hatalmas csörömpölés miatt kerül középpontba a felszolgáló. Velem is megtörtént ez már.
Csaba szerint a szakma felhígulását nem érdemes tagadni: aki jár éttermekbe, annak erről biztosan van tapasztalata. Ezt részben a koronavírus-járványnak tulajdonítja, hiszen a lezárások idején rengetegen kénytelen voltak elhagyni a pályát, és a többségük azóta sem tért vissza, így aztán sok vendéglátóegység kényszerhelyzetbe került, és olyan embereket is foglalkoztatnia kell, akik az „utcáról estek be”, semmit sem tudnak a felszolgálás kultúrájáról.
– A múltkor Debrecenből voltak vendégeink, és amikor fizettek, azt mondták, hogy jó lenne, ha elmennék néhány ottani étterembe, és megmutatnám, hogyan is kell ezt a szakmát csinálni
– ecsetelte. – Nem tagadom, nagyon jólesett a dicséret, de az is igaz, hogy a magamfajta, régi vágású felszolgálóból azért ma már egyre kevesebb van. A leendő pincéreknek pedig azt tanácsolom, csak azok vágjanak bele, akiben tényleg megvan a tisztelet, az alázat és az udvariasság.
Takács Tibor
Két vidéki banda csapott össze.
A vonatközlekedés mindkét vágányon szünetel.
Több mint 100 iskola csatlakozott már a programhoz.
A Kréta-rendszerben üzent a szülőknek.
A megbeszélés csupán tájékozódó jellegű volt.
Ezen az oldalon sütiket használunk. A böngészéssel ezt elfogadod.
További Információkcivishir.hu - Minden jog fenntartva! (2023.09.29)