Hirdetés

Újratemetve

civishir.hu

2009.06.17. 08:13

Újratemetve

Hölgyeim és uraim, éppen húsz esztendeje, hogy elkúrtuk. Mármint hogy elkezdtük elkúrni. (Tóth Csaba Zsolt jegyzete)

Hirdetés

Hirdetés

Június tizenhatodikához köthető a saját magát megfojtó magyar rendszerváltás legértelmezhetőbb eseménye, az 1989-es Nagy Imre-újratemetés. A valóban mártír miniszterelnök és társainak újra és tényleges búcsúztatására mintegy negyed millióan gyűltek össze Budapesten, és ebből a legújabb kutatások szerint „csak” 180 volt az ügynök, a többiek meg azt hitték, hogy tyűha, most aztán tényleg történik valami. 

Hát, így húsz év távlatából azt kell mondjuk, hogy olyan nagy valami nem történt. Persze, a ruszkik kitakarodtak, meg kiírták a választásokat, meg bepuszilt az országba a vadkapitalizmus nevű szörny, ám az nem jött össze, hogy az uralkodó párt (ahogy Orbán Viktor akkori beszédében aposztrofálta a komcsikat) ne tartsa meg a hatalmat. Nem a politikait (azt 1994-ben kapták vissza a hülye magyaroktól), hanem a gazdaságit. 

Persze azóta osztották a tortát, jutott azért bőven az akkori és mostani ellenzéknek is, de a lényeg nem változott: a magyar emberek többsége jogfosztottan, lealázva, napról napra élve, a büszkeség szót hírből sem ismerve tengeti életét, az úgynevezett privatizálás szarkaszerű fő- és mellékszereplői meg nyugodtan csinosítgatják őrült vagyonukat, s ha kedvük szottyan, beszállnak a napi politikába, hogy mást ne mondjunk, beülnek például a miniszterelnöki bársonyszékbe. 

Nem arról van szó, hogy józan parasztésszel vagy jókor dobbanó cívisszívvel nem fogható fel, hogy a politika már csak ilyen (és sajnos nem lehet más), hanem arról, hogy a húsz évvel ezelőtti (világpolitikai) helyzet ennél azért több esélyt kínált ennek a kis nemzetnek. Esélyt, amit most már örökre elszalasztottunk, hozzon bármit is a jövő. Mert az, hogy nem folyt vér, az jó. De az, hogy 1956-ban (57-ben, 58-ban, és így tovább) folyt, az nem jó. És ezt azért nem kellene elfelejteni. Mint ahogy az se hulljon ki az emlékezetünkből, hogy kik kúrták el. Mert vér most se folyik (és hát ne is), ám a felelősséget egyszer valakiknek majd vállalniuk kell. Mindenki tudja, tapasztalta a saját kis-nagy életében, hogy a hibákért fizetni kell, a bűnért pedig bűnhődni kell. És ez mindenkire vonatkozik, nemcsak a magyar társadalom lelkileg megnyomorított, hatalomnélküli millióira. Mindenkire, hölgyeim és uraim. 

Most, mikor ismét itt állunk Magyarország sírhelyénél (valahol a világtemető eldugott sarkában), talán kezdjük megint egy újratemetéssel. Húsz évvel ezelőtt nem jött be, ám most ne történelmi személyeket búcsúztassunk. Ezúttal az álmainktól és az illúzióinktól köszönjünk el, a szertartás végén pedig szegjük fel a fejünket és hordozzuk körbe a tekintetünket. Ha alaposan szétnézünk, látni fogjuk, hogy mit kell tennünk. 

 

 

 

Tóth Csaba Zsolt
toth.csaba@civishir.hu

 

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.