Négy-kettő a félidőben, a végén hat-három

1953 novemberében aligha gondolta volna bárki is ezen a golyóbison, hogy bő fél évszázad múlva ennyire más lesz a leányzó fekvése. Akkor ugyebár egy társadalmilag elismert, kifogástalan úriemberekből álló, otthonában mindaddig soha le nem győzött angol labdarúgó-válogatott játszott a Wembleyben az akkor még mágikus magyarokkal egy „barátságos” meccset, amely aztán számunkra az „Évszázad mérkőzése” lett, de ők sem felejtették el túl gyorsan és túl könnyedén – berúgtuk magunkat a lelkükbe és az agyukba egyaránt. Elvertük őket, mint jég a határt, az a bizonyos 6-3 azóta önálló életre kelt, könyv, zene, film lett belőle: Puskás visszahúzós csele egy örökre kőbe vésett, szent pillanata nemcsak a magyar futball, hanem egész Magyarország történetének.

Szerdán este ismét angol-magyart rendeznek a Wembleyben. Még egy emberöltő sem telt el a klasszikus óta, de ha azt mondjuk, hogy minden megváltozott, ami megváltozhatott, akkor még túl visszafogottan fejezzük ki magunkat. A régi Wembleyt például lerombolták, újat építettek helyette, a legmodernebb technológiával: annyira modern volt a technológia, hogy eddig csúcsjátékosok tucatja sérült meg súlyosan a borzalmas talajon, és kéthavonta kell cserélni a gyepszőnyeget. Felvetődik a kérdés: ha már a fűhöz sem értenek az angolok, akkor mégis mihez?

Mások lettek az angol játékosok is: a Kocsisék által elgázolt csapat köztiszteletben álló játékosokból állt, akik az életnek nagyjából minden területén megfeleltek a szigorú elvárásoknak. A maiak? Azt kell mondjuk, hogy egy bedrogozott, részeg fesztiválozó kisdobos hozzájuk képest. A családapa csapatkapitány, John Terry ugyebár megkeféli a barát és csapattárs Wayne Bridge csaját (akinek ráadásul még gyereket is csinál, akit ráadásul még el is vetetnek), Peter Crouch az asszonyi társaság helyett prostikkal tölti szabad óráit, Ashley Cole-t minden lassan minden angol luxuskurva közelről ismeri, Wayne Rooney pedig egy héttel a meccs előtt két doboz cigit letüdőzve, seggrészegen dűlöngél az éjszakában. Ennyit az angol erkölcsről…

Persze mi sem büszkélkedhetünk. Annak idején korszakos futballzsenikkel vonultunk ki a Wembley gyepére, most meg nevesincs játékosokkal, akiket annyira ismernek a világon, mint amennyire Kennedy amerikai elnök ismerte az úttörők 12 pontját. A mieink 25 esztendeje még véletlenül sem tudnak kijutni egy világversenyre, az Aranycsapat még élő tagjai, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő meg befogják a szemüket, ha látják ezt a sok szerencsétlent. Odáig jutottunk, hogy még akkor se venné senki komolyan a magyarokat, ha ma este legyőznénk az angolokat Londonban.

Ennek ellenére persze azért jó lenne legyőzni őket. A pályán is ők jobbak, mégis azt javasoljuk, próbálkozzunk futballban felülkerekedni: csajozásban és bulizásban esélyünk sincs, az angol válogatott kikapcsolódásban világbajnok. Mi meg nosztalgiában vagyunk azok: tudják, négy-kettő a félidőben, a végén hat-három.
Tóth Csaba Zsolt