Fel! Támadunk!
Na, itt van már a húsvéti hétfő. A család, a sonka, a tojás, a nyúl, a pia, a locsolkodás: a lányok nem maradnak szárazon. Szép ünnep ez, templomba megy az adócsaló feleségverő is, ráadásul lehet zabálni meg inni hányásig. A vallási vetület persze ettől még tiszteletre méltó és fontos, a feltámadás nem játék, elég komolyan hangzik, ha belegondolunk.
Az más kérdés, hogy a magyar társadalom nagy részének nem Jézus Krisztus jut eszébe, amikor előveszi vagy érzi a locsolót, hanem egyszerre több olyasmi is, ami állítólag az Ördögtől való. Sokan vannak, akik szerint ez baj (sőt, nagy baj, sőt, egyenesen szörnyű), ám az életörömnek eme tobzódása (lásd még fel és támadás) mégiscsak sugároz valamit a lét lényegéből, még ha nem is minden Isten kegyelméből való, amit teszünk ilyenkor.
Mert lehetünk bármily gyarlók, abból a szempontból mindannyian Jézus követői vagyunk, hogy állandóan fel akarunk támadni, sőt, többnyire fel is támadunk. Jönnek a bajok, a gondok, a problémák folytonost, naponta-kétnaponta megvannak a mini keresztre feszítések, ám mi nem adjuk fel, keressük-kutatjuk az örömöt és a megmaradás alapvető szabályait. Nem ment senkit, de még a bűnös rosszalkodás is szent célt céloz: az életre mond áment, arra, hogy ne egy nadrágszíjon lógva végezzük, hanem legalábbis valamely aggódó tekintet fókuszában, lehetőleg szép kort meg- és sok ronda, de finom élményt átélve.
Áldozatot is kellene hozni persze (főleg ilyentájt, a szent húsvéti ünnepeken), ám ehhez sem ilyenkor, sem máskor nem fűlik a fogunk: nem azért, mert velejéig romlott minden ember, hanem azért, mert úgy érezzük, hoztunk már eleget, és egyelőre legyen elég ennyi. Mármint áldozatból. Amiből több kéne, az a boldogság, a jó érzés, a simogatás, a nyugalom, az izgalom, az elismerés és persze azok a gaz élvezetek, amelyek például Húsvétkor is kívánni valóan kínálják magukat.
Mi pedig hozzájuk nyúlunk, felejtünk bajt, rosszkedvet, tört lelket, és feltámadunk mindennapi elporlásunkból. Kérészéletű és hát elég béna feltámadás ez, de hát hogy jövünk mi a Krisztushoz, hogy valami szentet produkáljunk? Mi ennyit tudunk, nekünk ennyi jár. Ne is akarjunk többet.
Tóth Csaba Zsolt
