Már minálunk, babám

Aki még nem vette volna észre, figyelje meg: ha valami katasztrófa történik a földkerekség valamelyik szegletében, repülőgép, orkán, szökőár vagy komphajó közreműködésével, akkor az első, amit tisztáznak a hírműsorok rádióban, tévében, hogy az áldozatok között volt-e magyar. Tehát nem az a lényeg, hogy a tragédia helyszínén hulla hulla hátán, hanem öröm, ha nincs köztük magyar. 

Van egy ragyogó egypercese Örkény Istvánnak, a sok ragyogó egypercese között, amiben két fürdőző beszélget egy strandon, miközben a hangszóróból (akkor még!) hírek hallhatók a távolból. A bemondó vagy bemondónő épp súlyos katasztrófáról beszél, ami távoli országban történt. Valami elsodródott, lezuhant vagy elsüllyedt, A beszélgetők elnémulnak egy pillanatra, hogy hallják a részleteket. Aztán egyikük csak ennyit mond: „ja, nem itt!” És beszélgetnek tovább. Ilyenek vagyunk, ez emberi gyarlóság. Csak az a veszély ami bennünket fenyeget, az a tragédia, amiben érintettek vagyunk, a többi nekünk mindegy.
Pedig tudhatjuk, hogy, ami rossz, az hozzánk mindig begyűrűzik. A jó kevésbé. A rossz a hírek gyorsasága folytán gyorsan, a jó kideríthetetlen okokból lassan. 

A vírushelyzet még mindig nem egészen tiszta, de most nem arról lesz szó. Hanem a lövöldözésről. Hogy az utolsó amerikai ámokfutó iskolás fegyveréből még kanyarog a füst, de Magyarországon már tanintézeti lövöldözés híre száguld a csatornákon.
Nagyon hosszú ideig csak a repülés tényét tartottam lehetetlenségnek, de most már szaporodnak azok a jelenségek, amelyek előtt csak állok és csodálkozok. Mert ahhoz, hogy valaki segédmotoros Csepel biciklivel közlekedjen, olyan orvosi vizsgálaton kell átesnie, mintha az űrbe készülne, aki viszont mentálisan zokni, csak bevonul egy lövés egyletbe és úgy felfegyverzik, mint a NATO-t. Más: miért mindenütt iskolások lövöldöznek iskolában? Ezt fejtse meg Ranschburg Jenő! Mert képzeljük el, ha annak idején Gábor Áronba beléállt volna az ideg, és hirtelen tologatni kezdte volna az egyik tarackot az öntödében, kilőve vele néhány öntőt a kemence mellől. Biztosan az öreg Kalasnyikovnak is voltak rossz napjai, de találmányát akkor sem a környezetében próbálta ki, hogy levezesse az anyósa iránt érzett dühét. De kohászok se veszik elő régen rejtegetett maximkájukat a régi olvasztóból, hogy megritkítsák vele a tulajdonosi kört. Miért épp diákok lőnek tanulótársaikra? Rejtély. Pedig meg kellene fejteni!
Igen, lehet az összezártság, a tolerancia átcsapása intoleranciába. A kilátástalanság fokozódó feszültsége a mérhető siker hiánya vagy tudja az Isten. Talán ha nem értesültünk volna minden tengerentúli ámokfutásról, nem jött volna az ötlet sem, de az is lehet, hogy igen. Hogy ez is a globalizálódáshoz tartozik. De most már ne beszélgessünk tovább, ha tőlünk messze történik valami rettenetes, hanem kapjuk fel a fejünket rá. Mert holnapra itt lehet nálunk.

Réti János 
reti.janos@civishir.hu
.