Állj, magyar! Már Svájc se jó!
Ma reggel is látom, hogy Mesterházy Attila MSZP-elnök, újabban miniszterelnök-jelölt, hirdeti magát az én Facebook-oldalamon. Vagy idővonalamon, mindegy. Lájkoljam őt, kéri tőlem, miközben egy lesajnált fejű muksó portréjával illusztrálja, hogy félmillió magyar Nyugatra száguldott, mint a pinty, azt sugallva, hogy mindennek okozója a jelenlegi kormány és a programjai. A számokkal jól lehet kampányolni, az MSZP-nek már bejött a 23 millió román is korábban, most az 500 ezer magyarra hajtanak.
Sokkal jobban szeretem a legnépszerűbb közösségi portálon ismerőseim cseperedő gyerekei- és szexisen „öregecskedő” asszonyai, szeretői fotóit lájkolni, mint a propagandisztikus posztokra valamit kinyögni. Kár, hogy a Facebookon nincs dislike. Majd a Cívishíren lesz!
Olybá tűnik, hogy a külföldön segédmunkát végző honfitársaink a kampány súlyos elemévé léptek elő, Vona Gábor például kilátogat Londonba apáskodni, hogy a háborús veszteségekről papoljon, ha ki nem tiltják. Ha megteszik, hadat üzenünk Nagy-Britanniának, hazahívunk minden szittya magyart, és az angolok majd moshatják a tányért és pucolhatják a vécét maguk! Két hét, és kapitulálnak!
Politikusaink ostobán eljátsszák, hogy az éhhalál elől menekül külföldre a magyar, lenézve a bennünk dolgozó kalandvágyat! Az én boldogságos ifjú koromban, valamikor a kilencvenes évek közepén ugyanez volt a helyzet, mindenki Nyugatra tartott, pedig akkor 80 ezerből jártuk meg oda-vissza Londont, nem fillérekért, mint most! Nyelvtanulás, szerelmi bánat, bukott főiskolai- vagy egyetemi felvételi, alkoholista apa, kinőtt gyerekszoba, jól fizető segédmunka - mindenkinek megvolt rá a nyomós érve, hogy menjen. Sokan mentek is, én kinéztem Glasgow-t (Go Rangers!), de kalandvágyból inkább megnősültem.
A Nyugat iránt valami nyughatatlan vágyat érzünk, össznépileg és történelmileg. A székely azon ácsingózik, hogy Kolozsváron leli meg a szerencséjét, a kolozsvári azon, hogy Debrecenben, a debreceni azon, hogy Budapesten, a pesti meg azon, hogy majd Bécsben, a bécsi meg azon, hogy majd Londonban, a sort pedig a londoni zárja, aki járt már a „Vadnyugaton”, egyszer szerették, máskor cikizték az akcentusa miatt, majd rájött, hogy jobb neki a White Hart Lane-en. Cheers, mate!
Mindenki nyugatra tekint. Így vagyunk kódolva. Istvánnal, Mátyással, meg mindenkivel. Még Ákossal is. Nyugati a zene.
Amikor Mesterházy 500 ezres Facebook-hirdetését látom, a svájci ismerőseim jutnak eszembe. Személyesen két derék helvétet ismerek, az egyik Sao Paolóból jön Debrecenbe, illetve Budapestre, a másik pedig Mexikóvárosból – naná, hogy nőért, mi másért? –, és egyik sem a Swiss Bank vagy a Nestlé vezérigazgatójának fia vagy részvényese, hanem hétköznapi melós fiúk. Sörözés közben a kérdésre, hogy mi a bánatot kerestek a messzi idegenben, az a válasz, hogy Dél- és Közép-Amerika ugyan sokkal szegényebb és koszosabb, mint Svájc, sok például a kutyaszar, de azzal együtt is sokkal élhetőbb!
Erre csak azt tudom mondani: prosit!
Cs Bereczki Attila
