„Te, János, ezek azt hiszik, hogy hülyéskedek!”

Az idei november szokatlan évfordulókat kínál és egyben fokozatos tenni akarásra is ösztönöznek. Éppen Katalin napkor emeljük poharunkat az immár legendába nemesült Aranycsapatra, mely 58 évvel ezelőtt padlóra fektette az addig otthon veretlennek hitt angol válogatott labdarúgókat. Kilencven év után a magyar focisták, olyanok, mint Puskás, Kocsis, Bozsik, Hidegkúti parádés mérkőzésen ripityára verték a keménygalléros szigetlakókat. És azok, akik túlélők, ma is koccinthattak a Kű Lajos szervezte esten, a „fekete párduc” Grosics Gyuszi és a „betonvédő” Buzánszky Jenő. Kű Lajost kötelezte az Aranycsapat nimbusza, mikor megteremtette az Aranycsapat Alapítványt; azzal a céllal tette, hogy az ifjú magyar focisták a nagy elődök nevével az ajkukon rúgjanak labdába, és ne a pénzt, hanem a játékot szeressék. Ahogyan tette Puskás, aki számolatlanul kereste a pénzt és számolatlanul szórta is a barátainak, a kispesti hajléktalanoknak, trógereknek és más ilyesféle lézengő rittereknek. Nem véletlenül mondották az akkori és a mostani nagy labdarúgók, hogy minden idők legnagyobb játékosa Öcsi bácsi volt.

Kű Lajos komolyan vette a feladatot és meg is szervezte az ifjú labdarúgók számára a Kárpát-medencei bajnokságot, nemzetegyesítésnek a mindenki által kedvelt focivilágot választotta. Társalgásaink során ki is jelentette, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, mindenki a maga során végezze a nemzet egyesítésének magasztos munkáját. Ő mint egykori sikeres magyar labdarúgó, egész munkásságát annak szenteli, hogy az ifjú nemzedék lelkében elültesse a a labdarúgás szeretetét és az egykori grundok játékos szelleme visszatérjen a magyar gyermek világába. Az ő sikere is, hogy Egervári Sándor most már válogathat a nemzet csapata számára tehetséges magyar játékosokból. Akik becsülettel végezték az évet és az ő vezette korszakot, hiszen tíz meccsből hetet megnyertek, csak két vereség volt és egy döntetlen. Ilyen előzmények után joggal remélhetjük, hogy a magyar válogatott sikeresen fog szerepelni a világbajnoki selejtezőkön. Kötelezi őket a szent magyar hagyomány és az Aranycsapat diktálta játékos szellem. Így, ebben a tudatban ünnepeljük az immár legendás 6-3-at.

A Zeneakadémia is ünnepli születésnapját, olyan nagyságok bábáskodtak születésénél, mint Liszt Ferenc és Erkel Ferenc. És ezegyszer a testált örökség áldásos talajba hullt. Felsorolni sem lehetne azt a nagy zenész társaságot, akik a keresztszüők hagyományából világhírt teremtettek. Említsem csak Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, akár mint legnagyobbakat és máris előtolakodik a személyes élmény: én még láttam Kodályt vezényelni. Marosvásárhelyen az 50-es évek végén a Székely Színház bemutatta a Háry Jánost és az akkor még Budapesten élő Kodály Zoltánt hívták meg az előadást dirigálni. Nos, a főpróbára, a Kultúrpalota nagytermébe mi ketten, Jáni Gyurika barátommal belopóztunk. Mégpedig úgy, hogy a Kultúrpalota portásáról tudtuk, hogy kedveli a bőrszivarokat. Akkoriban a Kultúrpalota főtéri földszintjén volt egy trafik, amelyben 50 baniért adtak egy bőrszivart. Vettünk maradék pénzecskénkből hármat, odaadtuk Béla bácsinak, aki boldogan megengedte nekünk, hogy a Palota harmadik emeletén, a csapóajtón bemehessünk a nagyterem kakasülőjére. A zenekar élén ott állt Kodály, és éppen az Intermezzót próbálták. Gyermeki áhítattal bámultam a nagy zeneszerzőt és ittam magamba a muzsikát, ami azóta is a kedvencem, valahányszor hallom a rádióban, vagy látom a tévén, lelkem zsong és dalra fakadok. Én azóta Kodály Zoltánt tartom a legnagyobb magyar zeneszerzőnek, de ez az érzés azért nem tart vissza attól, hogy évfordulóján ünnepeljem Liszt Ferencet és Erkel szent dallamára énekeljem a Himnuszt. Most restaurálják a Zeneakadémia öreg épületét, helyreállítják Liszt egykori orgonáját és 2013 őszére ígérik a helyreállítás befejezését. Akkor majd megújuló köntösben fogadhatja a minden korban felcseperedő zenész tehetségeket.

Jövőre újabb évfordulókat ígér a naptár, csak azt ne feledjük el soha, hogy az évforduló kötelez. Munkára sarkall és a nemzeti helytállás cselekvő tagjává avasson mindenkit, akit magyarként tehetséggel áldott meg a Jóisten. Legyen az futballista, vagy zenész. Vagy akár atomfizikus. Erről jut eszembe Teller Ede, a „hidrogénbomba atyja”. Aki büszke volt magyarságára és a róla szóló történetet minden kedves olvasóm figyelmébe ajánlom. Nos, amikor sikerült a hidrogénbomba kísérleti robbantása, Truman amerikai elnök nagy bankettot adott. Az emelkedett hangulatban odafordult Tellerhez és a következőket mondta: – Nézze, Teller úr, mi van magukkal, magyarokkal, hogy olyan tehetségesek, még a laboratóriumokban is magyarul beszélgettek, az FBI-nál magyar nyelvtanfolyamot kellett beindítani, hogy lehallgathassák a beszédeket? Teller darabig töprengett, majd így szólt: – Elnök úr, bennünket, magyarokat annyi sérelem ért a nyugati világtól, hogy elhatároztuk, így állunk bosszút. Mindenki nevetett a tréfának tűnő kijelentésen (A bankettot közvetítette a rádió és az akkor indult tévé is), mire Teller odafordult a mellette ülő Neumann Jánoshoz (a mai számítógépek atyja) és azt mondta neki magyarul: Te, János, ezek azt hiszik, hogy hülyéskedek!

S ez akár mottója is lehetne a közeli advent magyar arculatának.

Bereczki Károly