Mindenki akarjon egy őrnagyot!
Egy doboz azonban mindenkinek jut. Színházba nem azért megyek, hogy dramaturgiai fogásokon lovagoljak és atomjaira bontsak már ott, a helyszínen egy alakítást. (Micsoda időveszteség! Micsoda élménycsonkítás!) Egyrészt hogy jönnék én ahhoz, másrészt Örkény nem is a kedvencem. Pusztán csak érezni akarom a játékot, amiről ne hitesse el velem senki, hogy valóság, mert nem az. A színpad elé rendeltség legyen egyben alárendeltség: hadd szolgáltassam ki magam a színházi „receptnek”, hogy nekem éppen nincs más dolgom, mint egy lélekdaruval pillanatokat emelni át a darabból a saját miliőmbe. Mintegy önigazolásként. Hogy ez van, ez lehet, létezhet, megtörténhet, működhet. Akkor jó egy darab, ha közben eszembe sem jut, elég zsemlemorzsa van-e otthon vagy ugyan alszik-e már a gyerek.
A Tóték kiváló példa rá: mindenki a saját lelkének hobbi-hegymászója. A cselekmény nem nagy szám: Tóték unalmas életébe kéretlenül belemászik két hétre az őrnagy, akinek az idegeit istenesen kikarmolta a háború. Ahhoz, hogy mindenki a kedvében járhasson, a vendéglátóknak, de tulajdonképpen az egész falunak percenként meg kell hasonlani. Leginkább a meggyőződéssel, ami alapján eddig azt hitték, ők maguk normálisak. Ám nagy úr a rezonancia: aki magasabbról, hangosabban beszél, annak általában jobban hiszünk. Az őrnagy látszólag céltudatos terrorista, akiben egyetlen élvezetre való képességet hagyott meg a front és a partizánveszély: vonaglik a kéjtől, ha teljesül az akarata. Csakhogy túl hangos, és ez árulja el: aki kiabál, az fél.
Tótékat reggelig tartó dobozhajtogatásra kényszeríti, hiszen képtelen elviselni az üresjáratokat, amiben alkalma lenne szembesülnie saját kisszerűségével, képzelt árnyai szülte fékezhetetlen agressziójával. A dobozolás az egyhangúság motívuma, egyszersmind a hülyék játéka, a lelki szegények passziója. Menekülés margók és élek közé. Semmi ív, semmi szín, semmi finomság. Minden doboz, amik közé végül hálószobáját is berendezi az őrnagy, egy-egy lélektégla. Bezárt érzelem: nyűg, düh, konvenció, kötelesség. Amint belekezd a dobozok széttépésébe, valami felszabadul. És az energia utat mutat: Tót Lajosnak, az egyetlen normálisnak a faluban, hogy a léhaság kis ráfordítással élhető életté alakítható. Mariskának, hogy mindent lenyelő, mindent kisimító feleségnél sokkal több anyának lenni. Ágikának, hogy hiába kötünk fájdalmaink dobozára piros masnit, attól még nem fogja meglátni az, aki nem akarja.
Az őrnagy mindent megsemmisít, lelő, ami ingerli. Zsigerileg választja a legrövidebb utat a megoldáshoz. Legyen vendég mindannyiuknál! Hiszen oly sok feleslegesség, rótt kör, hiábavaló ember van az életünkben.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
