Hirdetés

Üres tenyerek

civishir.hu

2009.08.16. 08:21

Üres tenyerek

Segítség! Segítsen valaki! Segítsenek, mert fáj, ha látom őket! Valakinek segítenie kell… (Barna Attila jegyzete)

Hirdetés

Egyszer véletlenül áthajtottam egy piros közlekedési lámpán. Irgalmatlanul megkaptam a százezer forintos büntetésemet, nem volt helye enyhítésnek, némi fizetési haladékot adtak. Azóta minden piros jelzőlámpánál görcsöt érzek a gyomromban. De nem azért, mert a rendőröktől tartok. Hanem mert tudom, hogy bizonyos kereszteződésekben odajön, odabiceg hozzám egy lebarnult arcú, borostás koldus. És én nem szeretem őket. Nem szeretem, mert nem tudok segíteni rajtuk. Nemhogy mindannyiukon, egyikükön sem! Néha adok ugyan egy-egy fémpénzt nekik, valami megmagyarázhatatlan érzésnek engedve. 

(Hétköznap sétáltunk a főtéren szeretteimmel. Fiam éppen spriccelődött az egyik ivókútnál, amikor botra támaszkodva, ortopéd cipőkben odabicegett hozzánk egy idősödő asszony. Nehezen értettem a szavait, kicsit szándékosan el is húzódtam. De a lényeget hallottam, amit aztán a feleségem kerekké teljesített: a nő lábát nemrég műtötték. Vérzik a sebe, és vissza kellene mennie kötözésre, kezelésre. Egyedül nem tud, rokonának kellene telefonálnia, hogy segítsen, de nincs pénze. Erre kér kettőszázhatvan forintot. De! De nem örökbe, hanem kölcsönbe. Másnap megadná, a dupláját, vagy egy bonbont. 

Ilyennel még nem találkoztam. Hogy valaki kölcsönkéregessen?! Lehet, hogy ez egy új trükk, lehet, hogy nem, de én aprópénz híján egy papír kétszázast adtam neki azzal, hogy ne adja vissza. Merthogy még erősködött, hogy hol talál bennünket, hol hálálhatja meg a segítségünket. Nyomor, mindennapi nyomor.) 

Szóval, piros lámpa a kereszteződésben, és görcs a gyomorban. Naponta többször, több helyen találkozunk ilyen helyzettel. És én nem akarok! Nem akarom látni a Kálvin téren az irodaház előtt, a fal tövében alvó hajléktalant, aki néhány perccel később – felébredve – érthetetlenül motyogva kéreget, nem akarom látni a téli hidegben is mezítlábas nyomorékot, aki a kacska lábát az autó szélvédőjére emeli, hogy segítsünk. Kereszteződésről kereszteződésre hajthatunk, mehetünk gyalog, biciklivel, autóval – úgyis beléjük botlunk. Az egyik erőszakosabb, a másik szelíd. Van, aki alibi újságot mutat, van, aki a nyomorékságát. A tizedik zenél, a századik remél, feliratos táblával az ölében. Iszonyú! Pisiben fetrengő, a gyermekek számára félelmetes lények, szerencsétlenek, akiken én nem tudok segíteni. Valaki másnak kellene. 

Tenni kellene értük! De nem a járókelőknek. Nem a véletlenül arra vetődő embertársaknak. Nem a külföldről ideérkező turistáknak, a pihenni vágyó belföldi nyaralóknak, akiknek Debrecen képét visszavonhatatlanul meghatározzák ezeknek a szegény-szerencsétlen embereknek a látványa (is). A városnak kellene valamit tennie. Értük, hogy ne a megalázó por legyen a végük. És értünk is, debreceniekért és nem debreceniekért, akiknek fáj ez a helyzet. Mert mi nem tudunk tenni ellene semmit. Sokszor-szokszor még magunkért sem. Üres a mi tenyerünk is. 

 

Barna Attila

Szóljon hozzá!

Hirdetés