El nem múló mondatok

Míg suhanunk az autóval, százával virítanak az út szélén az eltékozolt gyümölcsök. Mert valakik nem figyeltek oda eléggé, és a teherautókról, pótkocsikról apránként elpotyogtak az almák. Apró dolgok, cseppek a tengerben, észre sem venni a nagy halmazban, nem számít, ki tud oda figyelni rá a nagy rohanásban?! De hiányozna majd tavasszal, tél végén, amikor már elfogyott a teherautónyi, s jó volna még egy utolsó nagyot harapni. De nem lesz. És akkor rájövünk, jobban kellett volna vigyázni minden szemre. Mert minden szem gyümölcs az élet része, érték.
Elhunyt szeretteinkre emlékezünk a napokban. Megindul az ország, útra kel a feketébe öltözött tömeg, élőkkel népesülnek be a holtak otthonai. A szívekben az emlékek lángjai gyúlnak, a temetőkben pedig milliónyi gyertyácska villódzik a sötétségben, és hirdetik az elmúlás örök bánatát. A sírokat dolgos kezek szedik rendbe, gereblyével, kapával ünneplőbe öltöztetik a hantokat, mint az elhunytat is az utolsó útja előtt. Rettenetesen tudjuk szeretni ilyenkor azokat, akik már nincsenek velünk. Könnyeinkkel küszködve mondunk el egy-egy történetet, vagy csak némán emlékezünk valamilyen régi eseményre. Ilyenkor megszépül a múlt, még azok is nemessé válnak, akik valaha gonoszok voltak, mert az elmúlás megszépít mindent, vagy ahogy racionális agyak fogalmazzák: halottról jót vagy semmit. Előkerülnek a szép emlékek, az emlékezők sorra licitálják a szebbnél szebb cselekedeteket, és fényezik a múltat, mint jó kereskedő az almát. Aztán egy nagy sóhajjal továbblépünk: de jó volna, ha még itt lenne közöttünk! És talán akkor rájövünk, újra és újra, mint minden évben, hogy a fény csak az árnyékból világít erősen, az érték csak akkor tündököl, ha már elveszett. Amíg közöttünk él, talán észre sem vesszük, amíg velünk van, természetes, hogy létezik.
Tudunk-e egymásra figyelni az életben? Észre vesszük-e a másik erényeit a hibái mellett? Adunk-e egy simogatást, amikor a másik nem várná el? Elhagyja-e az ajkunkat jó szó akkor is, amikor nagy az üvöltözés? Tudjuk-e éreztetni a másikkal, hogy szeretjük, amikor haragszunk rá? Képesek vagyunk megállni egy percre a nagy rohanásban, hogy megóvjuk múlandó értékeinket? Hogy szorosabbra húzzuk a szeretet szíjait. Hogy ne hagyjuk el az élet kanyarjaiban gyümölcseinket.
Kérdések, amelyek feltolulnak bennünk évről-évre. Közhelyesnek tűnő mondatok, amiket nem lehet abbahagyni. Muszáj mondani, míg el nem múlunk. Hátha valaki nem úgy fog emlékezni ránk: de jó volna, ha még élne…

Barna Attila
 barna.attila@civishir.hu