Összességében nem volt sem jobb, sem rosszabb fesztivál, mint az elmúlt évi, örülünk a debreceni hagyományok folytatásának.
Ha huszadika, akkor karnevál; ha karnevál, akkor irány jól megszokott megfigyelő állásunk – Ervin barátunk erkélyes támaszpontja; innen jól belátható minden, a Nagytemplom előtti téren át a VIP-lelátóig, s nem utolsósorban bekapcsolt készülékkel a hátunk mögött, hogy a helyi tévé információi bennünk is értelmet nyerjenek.
Észak-Koreában, amikor legutóbb a tizedik évfordulóját ünnepelték annak, hogy a vezér szobatiszta lett, annyi élővirágot helyeztek el a két korábbi hülye emlékhelyén, hogy azt Önök el sem tudják képzelni; nekünk sem sikerült. Polgármesterünk ennek csak egy ezrelékét álmodta meg, amikor úgy nyilatkozott, hogy a virágkarneválon visszatérnek az élővirágos hagyományokhoz; félmillió dália érkezik Hollandiából, például. Első lépésnek viszont nem rossz, majd jövőre, kampánykezdetnek kérünk egy kamionnyival többet, és akkor még a városháza sajtósa is dáliákból lesz kirakva.
Viszonylag pontos volt egyébként a kezdés, pedig korábban csak a helyi tévések ténferegtek kameráikkal a téren tavalyról itt felejtett pólóikban, ahogyan a pincérek is a VIP-lelátó lépcsőin; kávéval, frissítőkkel kínálva a tiszteletjeggyel érkezőket. Elnézvén a vendégeket csupa ismerős arcokat láttunk: a helyi nobilitás puccos képviselőit, vállalkozókat, bennfentes hivatalnokokat meg az ő feleségeiket és igen, a sötét zsarukat is. Nem tudjuk, a város és a megye vezetői miért érzik úgy, hogy bármilyen nyilvános megjelenéskor temetési gyászszertartáshoz méltó öltözékbe kell bújniuk, de ők bizonyára így tanulták. A hivatalos megnyitó már rutinszerűen zajlott, korona, történelmi zászló és a biodíszletek bevonulása, majd jöttek a napkeleti bölcsek, élükön a görögkatolikus Jedi-lovaggal, aki a kaftán ujjaiból varázsolt elő imakönyvet, szemüveget és két percbe sűrítve ellopta a műsort a másik két egyházügyi korifeus elől.
Az első szent virágkocsit Esztergommal karöltve ácsoltatta a város, meg is lett áldva a pásztor nyájastul, a Nagyváraddal (Oradea) közös járgányt viszont már kissé savanyú ábrázattal vizslattuk, főleg a román zászlóval bevonuló néptáncosokat, akik tangóharmonikás kísérettel Havasalföldi táncokat lejtettek, a hölgyek derekukon legalább húsz centi széles (nem magyar) trikolóros selyemszalaggal. A helyzetet némileg mentette az érmihályfalvi tánccsoport; autentikus magyar táncot roptak, a mazsorettekhez szokott nagyérdemű is fellelkesült; szerencsére akadnak a vicchatáron túli szórványok körében még olyanok, akiknél a nemzeti érzelem nem helyrajzi szám kérdése. A már említett mazsorettek persze szép számban felvonultak idén is a kapcsolódó fúvósokkal együtt; a riói hangulatot nem is annyira a koreográfia, hanem a valóban nagyon színes toll, kosztüm, paróka és boa együttese idézi; gyanítjuk, hogy ez a harsány színvilág fölöttébb praktikus jellemzőkkel is bír: eltereli a figyelmet a kissé ügyetlenebb táncospalántákról, hogy a túlsúlyos balerinákat ne is említsük.
A Debreceni Egyetem is képviselte magát; némileg didaktikus üzenetű kocsijukon egy kifejlett kuvasz megengedően néz egy robotkutyát, muskátlival a heréi között. Értjük persze, hogy jelen és jövő, de a helyi kommentátor ezt úgy gondolta tovább, hogy „a robotkutya okos, viszont sohasem késő tanulni egy nagykutyától”; hogy így egybe- vagy külön írva, arra nem tért ki, de szerencsére nem volt közelben az alkotó (Pikó Sándor) sem, pedig bizonyára kifejtette volna a „robotkutya és a szakralitás a feng shui rendszerében” című kisesszéjét. Számunkra a legtetszetősebb előadás ez után következett, a TEVA virágkocsiján elhelyezett virág kelyhéből előlépett az Ady gimnázium pillangókisasszonya, majd egy profi énektudással előadott dalocska közben szárnyas tündérek lejtették el nagyszerűen megkoreografált légies táncukat. Jellemző, hogy kommentátorunk még a statikusok segédjeit is felsorolta minden egyes kocsi esetében, az énekes lány nevét már nem tudta, így ismeretlenül is lengetjük felé kalapjainkat.
Egyébként a kommentátor-páros felkészületlensége mellett – kiejtési problémák miatt nem olvasták fel az orosz vagy éppen a török csoport nevét – azzal idegesítették a leginkább a vájtszemű hallgatókat, hogy végigsopánkodták a közvetítést a ragyogó napsütés hiánya miatt; nem tudjuk, miért lett volna jó, ha a felvonulók szétizzadt, félájult állapotban érkeznek meg a stadionhoz. A Valcer táncosainak elvonulása után percekig nem történt semmi, az egyetlen feljegyzésre méltó esemény, amit elkönyvelhetünk, hogy fél tíz magasságában Pajna Zoltánról lekerült a fekete zakó. Aztán váratlanul bejelentették Tennessee-ből érkezett vendégeinket; no, nem Jack Daniels és barátai jöttek, hanem egy helyi tánciskola növendékei; akik – amerikai létükre – korántsem egy harsány, hangos produkciót mutattak be, hanem egy ugyancsak visszafogott, tetszetős táncjátékot.
Akik nélkül nincs karnevál – mondjuk két éve át sem öltöztek – bemasíroztak az olasz zászlóforgatók is; a hagyományokkal ellentétben azonban ők nem egymásnak, meg felfelé hajigálták a lobogót, hanem egy középre perdült alfahím begyűjtötte a mutatósabb darabokat, és ő aztán tényleg forgatott kézzel és lábbal is a közönség nem kis örömére.
A szintén kedvenc szenegáli csoport is felvonultatott mindent, amire ember betonon képes, gyakorlatilag az összes afrikai, törzsi hagyományon alapuló szertartás részesei lehettünk; a magunk részéről nem bántuk volna, ha az artikulátlanul üvöltöző moderátor szerepeltetésével emberáldozatot is bemutattak volna. Ez után következett a fesztivál abszolút mélypontja; a kocsin a csehszlovák kisvakond villáskulccsal és pajtásaival autókázik, de a kompozíciót tánccsapat is kísérte. A tüzes, latin ritmusokra készült koreográfiára az egyetlen mentség az lehetne, hogy tíz perccel a fellépés előtt készült. Miután ez nem valószínű, már csak a paródia jöhet szóba; hiszen a balra egyet, jobbra egyet, leguggol higanylassússággal bemutatott mozdulatsort olyan unott és szomorú ábrázattal előadni, mintha az osztályfőnök temetésére indulna a csapat, ritka jelenség egy ilyen zajos összejövetelen.
A virágkocsik királya természetesen a főnixes sárkány volt, amire a már említett dáliákat telepítették, mutatós volt, tartottunk tőle, hogy a kanyarban eltörik; állítólag négyen is ültek a gyomrában; nekik például nagyszerű lett volna egy szikrázóan napsütéses idő. Amit még feltétlenül meg kell említenünk a spanyol, kulturáltan szólva nem anorexiás hölgyek produkciója, az első sorokban ülő férfiak nem is tudták hirtelen, hogy az előadást figyeljék, vagy a vakmerő dekoltázsokat. Mondjuk kellett is az erő, hiszen a hátukra egy legalább húszkilós, három méter átmérőjű színpompás toll-turbinát erősítettek, ha egy viharos erejű széllökés abba belekap, meg sem álltak volna a Tescóig. Imponáló volt egyébként a külföldiek jelenléte, hiszen a felsoroltakon kívül voltak itt törökök, csehek, oroszok, sőt még albánok is.
A virágkocsikon a spórolás jelei mutatkoztak, egy-két darabos installációk, és a tervezők fantáziája is mintha kevésbé száguldott volna. Összességében nem volt sem jobb, sem rosszabb fesztivál, mint az elmúlt évi, örülünk a debreceni hagyományok folytatásának, Pesten egy ilyet nem lehetne megrendezni két-három LMBTQ csoport részvétele nélkül.
Szalmási Nimród
52 évet élt.
Otromba tréfa vagy valami más?
Az egyetemi vezetés kikerülésével döntöttek. Úgy tűnik, nagy hiba volt.
Ha S. Andrea meg is éli a feltételes szabadlábra helyezését, addigra elmúlik hatvan.
A jelenleg Kisvárdán kézilabdázó 19 éves irányító-átlövő kétéves szerződést kötött a DVSC SCHAEFFLER csapatával.
Ezen az oldalon sütiket használunk. A böngészéssel ezt elfogadod.
További Információkcivishir.hu - Minden jog fenntartva! (2021.01.19)