Debreceni illatos út

Ha huszadika, akkor karnevál; ha karnevál, akkor irány jól megszokott megfigyelő állásunk – Ervin barátunk erkélyes támaszpontja; innen jól belátható minden, a Nagytemplom előtti téren át a VIP-lelátóig, s nem utolsósorban bekapcsolt készülékkel a hátunk mögött, hogy a helyi tévé információi bennünk is értelmet nyerjenek.

Észak-Koreában, amikor legutóbb a tizedik évfordulóját ünnepelték annak, hogy a vezér szobatiszta lett, annyi élővirágot helyeztek el a két korábbi hülye emlékhelyén, hogy azt Önök el sem tudják képzelni; nekünk sem sikerült. Polgármesterünk ennek csak egy ezrelékét álmodta meg, amikor úgy nyilatkozott, hogy a virágkarneválon visszatérnek az élővirágos hagyományokhoz; félmillió dália érkezik Hollandiából, például. Első lépésnek viszont nem rossz, majd jövőre, kampánykezdetnek kérünk egy kamionnyival többet, és akkor még a városháza sajtósa is dáliákból lesz kirakva.

Viszonylag pontos volt egyébként a kezdés, pedig korábban csak a helyi tévések ténferegtek kameráikkal a téren tavalyról itt felejtett pólóikban, ahogyan a pincérek is a VIP-lelátó lépcsőin; kávéval, frissítőkkel kínálva a tiszteletjeggyel érkezőket. Elnézvén a vendégeket csupa ismerős arcokat láttunk: a helyi nobilitás puccos képviselőit, vállalkozókat, bennfentes hivatalnokokat meg az ő feleségeiket és igen, a sötét zsarukat is. Nem tudjuk, a város és a megye vezetői miért érzik úgy, hogy bármilyen nyilvános megjelenéskor temetési gyászszertartáshoz méltó öltözékbe kell bújniuk, de ők bizonyára így tanulták. A hivatalos megnyitó már rutinszerűen zajlott, korona, történelmi zászló és a biodíszletek bevonulása, majd jöttek a napkeleti bölcsek, élükön a görögkatolikus Jedi-lovaggal, aki a kaftán ujjaiból varázsolt elő imakönyvet, szemüveget és két percbe sűrítve ellopta a műsort a másik két egyházügyi korifeus elől.

Most sem hiányzott a cíviseket gúnyoló bökvers fanfár változata, egyszer nézzen már utána valaki, hogy a Debrecenbe kéne menni című dalocska miről is szól voltaképpen.

Az első szent virágkocsit Esztergommal karöltve ácsoltatta a város, meg is lett áldva a pásztor nyájastul, a Nagyváraddal (Oradea) közös járgányt viszont már kissé savanyú ábrázattal vizslattuk, főleg a román zászlóval bevonuló néptáncosokat, akik tangóharmonikás kísérettel Havasalföldi táncokat lejtettek, a hölgyek derekukon legalább húsz centi széles (nem magyar) trikolóros selyemszalaggal. A helyzetet némileg mentette az érmihályfalvi tánccsoport; autentikus magyar táncot roptak, a mazsorettekhez szokott nagyérdemű is fellelkesült; szerencsére akadnak a vicchatáron túli szórványok körében még olyanok, akiknél a nemzeti érzelem nem helyrajzi szám kérdése. A már említett mazsorettek persze szép számban felvonultak idén is a kapcsolódó fúvósokkal együtt; a riói hangulatot nem is annyira a koreográfia, hanem a valóban nagyon színes toll, kosztüm, paróka és boa együttese idézi; gyanítjuk, hogy ez a harsány színvilág fölöttébb praktikus jellemzőkkel is bír: eltereli a figyelmet a kissé ügyetlenebb táncospalántákról, hogy a túlsúlyos balerinákat ne is említsük.

A Debreceni Egyetem is képviselte magát; némileg didaktikus üzenetű kocsijukon egy kifejlett kuvasz megengedően néz egy robotkutyát, muskátlival a heréi között. Értjük persze, hogy jelen és jövő, de a helyi kommentátor ezt úgy gondolta tovább, hogy „a robotkutya okos, viszont sohasem késő tanulni egy nagykutyától”; hogy így egybe- vagy külön írva, arra nem tért ki, de szerencsére nem volt közelben az alkotó (Pikó Sándor) sem, pedig bizonyára kifejtette volna a „robotkutya és a szakralitás a feng shui rendszerében” című kisesszéjét. Számunkra a legtetszetősebb előadás ez után következett, a TEVA virágkocsiján elhelyezett virág kelyhéből előlépett az Ady gimnázium pillangókisasszonya, majd egy profi énektudással előadott dalocska közben szárnyas tündérek lejtették el nagyszerűen megkoreografált légies táncukat. Jellemző, hogy kommentátorunk még a statikusok segédjeit is felsorolta minden egyes kocsi esetében, az énekes lány nevét már nem tudta, így ismeretlenül is lengetjük felé kalapjainkat.

Egyébként a kommentátor-páros felkészületlensége mellett – kiejtési problémák miatt nem olvasták fel az orosz vagy éppen a török csoport nevét – azzal idegesítették a leginkább a vájtszemű hallgatókat, hogy végigsopánkodták a közvetítést a ragyogó napsütés hiánya miatt; nem tudjuk, miért lett volna jó, ha a felvonulók szétizzadt, félájult állapotban érkeznek meg a stadionhoz. A Valcer táncosainak elvonulása után percekig nem történt semmi, az egyetlen feljegyzésre méltó esemény, amit elkönyvelhetünk, hogy fél tíz magasságában Pajna Zoltánról lekerült a fekete zakó. Aztán váratlanul bejelentették Tennessee-ből érkezett vendégeinket; no, nem Jack Daniels és barátai jöttek, hanem egy helyi tánciskola növendékei; akik – amerikai létükre – korántsem egy harsány, hangos produkciót mutattak be, hanem egy ugyancsak visszafogott, tetszetős táncjátékot.

Akik nélkül nincs karnevál – mondjuk két éve át sem öltöztek – bemasíroztak az olasz zászlóforgatók is; a hagyományokkal ellentétben azonban ők nem egymásnak, meg felfelé hajigálták a lobogót, hanem egy középre perdült alfahím begyűjtötte a mutatósabb darabokat, és ő aztán tényleg forgatott kézzel és lábbal is a közönség nem kis örömére.

A szintén kedvenc szenegáli csoport is felvonultatott mindent, amire ember betonon képes, gyakorlatilag az összes afrikai, törzsi hagyományon alapuló szertartás részesei lehettünk; a magunk részéről nem bántuk volna, ha az artikulátlanul üvöltöző moderátor szerepeltetésével emberáldozatot is bemutattak volna. Ez után következett a fesztivál abszolút mélypontja; a kocsin a csehszlovák kisvakond villáskulccsal és pajtásaival autókázik, de a kompozíciót tánccsapat is kísérte. A tüzes, latin ritmusokra készült koreográfiára az egyetlen mentség az lehetne, hogy tíz perccel a fellépés előtt készült. Miután ez nem valószínű, már csak a paródia jöhet szóba; hiszen a balra egyet, jobbra egyet, leguggol higanylassússággal bemutatott mozdulatsort olyan unott és szomorú ábrázattal előadni, mintha az osztályfőnök temetésére indulna a csapat, ritka jelenség egy ilyen zajos összejövetelen.

Politikailag pikáns volt látni egy Észak-Ciprusból érkezett török tánccsoportot, tekintve, hogy ezt az entitást a világon egyedül csak Törökország ismeri el; de itt nem látszott, hogy frusztráltak lennének.

A virágkocsik királya természetesen a főnixes sárkány volt, amire a már említett dáliákat telepítették, mutatós volt, tartottunk tőle, hogy a kanyarban eltörik; állítólag négyen is ültek a gyomrában; nekik például nagyszerű lett volna egy szikrázóan napsütéses idő. Amit még feltétlenül meg kell említenünk a spanyol, kulturáltan szólva nem anorexiás hölgyek produkciója, az első sorokban ülő férfiak nem is tudták hirtelen, hogy az előadást figyeljék, vagy a vakmerő dekoltázsokat. Mondjuk kellett is az erő, hiszen a hátukra egy legalább húszkilós, három méter átmérőjű színpompás toll-turbinát erősítettek, ha egy viharos erejű széllökés abba belekap, meg sem álltak volna a Tescóig. Imponáló volt egyébként a külföldiek jelenléte, hiszen a felsoroltakon kívül voltak itt törökök, csehek, oroszok, sőt még albánok is.

A virágkocsikon a spórolás jelei mutatkoztak, egy-két darabos installációk, és a tervezők fantáziája is mintha kevésbé száguldott volna. Összességében nem volt sem jobb, sem rosszabb fesztivál, mint az elmúlt évi, örülünk a debreceni hagyományok folytatásának, Pesten egy ilyet nem lehetne megrendezni két-három LMBTQ csoport részvétele nélkül.

A karnevál nélkül rosszabbul éreznénk magunkat, már régen nem a debreceniek közismert szalmaláng-lelkesedése tartja életben; ez már beépült a csontjainkba; nincs az a csontritkulás, ami onnan eltávolítaná.

Szalmási Nimród