Hirdetés

Napszállta – a film, amitől már elszoktattak

Cívishír

2018.10.01. 13:11

Napszállta – a film, amitől már elszoktattak
A főszerepben Jakab Juli (Fotó: Napszállta / Facebook)

Nemes Jeles László alkotása különleges, de nagyon kell hozzá a néző. Vélemény.

Hirdetés

1913 nyarán Leiter Írisz egy fiatal nő gyermekien üde arcával leszáll egy budapesti pályaudvaron. Türkiz szemeiben a naiv várakozás kristálytisztásága. 

Szervusz, élet. 

Határozott lépések idegen mozdulatokkal: messziről érkezett a lány, hosszú-hosszú ideje érlelt vággyal. A Kerepesi útra hajtat, néhai szülei kalapszalonjához: a Leiter nevet ismerik a városban. A tehetősebbek vásároltak náluk, ők azért, a szegényebbek meg azért, mert tizenéves távlatból is emékeznek a szenzációs újsághírre: az előkelő üzletet felgyújtották, a tulajdonos és felesége bennégtek. Az írott krónika nem jegyezte fel, hogy miért kellett meghalnia Leiteréknek, de a felejtésre ítélt szóbeszéd még suttogva őrzi.

Aki viszont egyáltalán nem ismeri a titkot, az éppen Írisz – 2 éves volt a szülei halálakor, állami gondozottként nevelkedett a monarchia egy másik szegletében, Triesztben. S bár emlékképe nem maradt róluk, az idegzeteiben áramló vér minden egyes nappal tisztábbra mosta a hófehér kétségbeesést. Hogy visszatérjen a házba, az egyedüli esélyhez, miáltal visszakaphat valamit a legdrágább örökségből a világon: a gyermekkorából. 

A leégett kalapszalont Leiterék volt alkalmazottja, Brill Oszkár újraépíttette és felvirágoztatta. Tőle kér munkát a lány, hogy maradhasson. Semmi nem olyan, mint régen volt, mondja Írisznek, de nem igaz: a Leiterék által a saját pusztulásukba vezető kéjes folyosót Brill valójában gondosan megőrizte.

Sokpólusú világ

Nagyjából innen indul a Napszállta története, ez a tapintható alaphelyzet: a felnőtt életét kezdő, ártatlannak tűnő, de belül a megszállottságig vakmerő Leiter Írisz kapaszkodókat keresve érkezik felperzselt gyermekkora színhelyére. Hogy aztán magával ragadja az örvény és Budapest olyan perfériáin dobja fel, ahol egy magányos nő számára már a puszta jelenlét istenkísértés. 

Milyen ez a Budapest? Pompás és parlagi, gazdag és gaz, békebeli és barbár: vibráló, változatos, veszélyes. 

900 ezres metropolisz, Európa kedvence, a legjobb kávéházak, gyógyfürdők, éjszakai élet, elektromos közvilágítás, a kontinens első földalattija. Chicago tengeren inneni párja, de a nagyvárosiasodás fénye a vesztenivaló nélküliek tömegeit is magához vonzza. A sugárutak márványpalotáin túl, a nyomor kaszárnyáiban újra és újra megrázza magát a sötét: prostituáltak, stricik, szélhámosok, tolvajok és rablók – Budapest erőszakos arca napszállta után. 

1913: két magyar miniszterelnök kardpárbaja (a regnáló Tisza alaposan összekaszabolja a kivagyi Károlyit), a Széchenyi fürdő nyitása, Ady első verseskötete, megszületik a dzsessz. De a „cinkotai vámpír” udvarán is szaporodnak a női holttesteket rejtő ólmos hordók, s csak egy évvel vagyunk a London Szálló főpincérének lánya, Schwartz Gizella megerőszakolása és feldarabolása után.

Ilyen külső és belső díszletek közé hívja a nézőit a film, hogy egyszerre kövessük Íriszt saját lelkének útvesztőibe, s keringőzzünk vele a múlt század eleji Budapest pulzálását hatásosan sűrítő képeken keresztül mind beljebb a virágzás és a romlás labirintusába.

Mint életben a halál

Írisz a konok kérdező embertípusa, aki nem hajlandó észrevenni, hogy ami után rohan, az nem a valóság – hanem az, amit a vágyai vetítenek elé. Ismerős, ugye, a gyomorszorító érzés: ha nem követjük a szív parancsát, talán éppen „az igazi” életünkről maradunk le?  Aztán amikor meg megtesszük, nekicsattanunk a valóság üvegfalának…

Mégis ki tud bizton felelni arra, hogy a valóságot nem éppen a vágyainkkal rendezzük-e be? S mikor a legjobban hisszük, hogy erős kézzel markoljuk össze a sorsunk szálait, már érlelődik a katasztrófa. Aztán kiderül: amit erőnek hittünk vigasz, a bátorság megalkuvás, a biztonság kiúttalanság volt csupán. Mennyiben és hogyan alakítjuk a körülöttünk zajló eseményeket a tisztánlátásunkkal, a tévedéseinkkel, a személyiségünkkel – a Napszállta részben e kérdések köré fonódik.

Természetesen nem véletlen, hogy e sokrétegű, feltétlen türelmet kívánó alkotás 1913-ban játszódik, a „Nagy háború” és a totalitarizmus, az önkényuralmak előtti utolsó békeévben: a növekedés, az építkezés, a gazdagodás szenvedélyében már benne rejlik az önpusztítás lázálma. A civilizációk útvesztője ez: az emberi szellem  az egyik pillanatában még diadalmasan átrepüli az óceánt, vasutat épít a föld alá, szonetteket ír a szépségről, a következőben füstölgő romhalmazzá változtatja a világot, mustárgázzal gyilkol, gyereklányok arcát vagdalja szét aljas kéjjel. S mindben megtalálja a maga gyönyörűségét… kinek a törvénye ez?

Szabad egy táncra?

Nemes Jeles László második nagyjátékfilmje merőben szakít a mai megszokott filmes közelítésmóddal.

Itt nem elég csak kívülálló „nézőnek” lenni. Mit jelentsen ez?

Főként azt, hogy a Napszálltának nem egy történet szájbarágós elmesélése a szándéka,  instant oldódó tanulságok helyette kézen fog és vezet – de a lépéseket, ahogyan a tudatunk, a fantáziánk számára testhezálló, nekünk kell megtenni. Ha nézőként nem vagyunk alkalmas és hangolt partner e tánchoz (ami 144 percen át kíméletlen erőfeszítést kíván), a film talán nyomtalanul elvész bennünk.

Az alkotás ugyanis hiperrealisztikus képeket, arcokat, gesztusokat, hangokat, atmoszférát igen, de biztonsággal követhető nyomokat (lásd a párbeszédek szándékos értelmetlenségének szimbolikáját) nem ad. Írisz útvesztője így olvad össze a sajátunkéval, amelyben a nagy kérdésekre szintén nincs válasz. 

Legfeljebb az idő megérlel valamit.

Ratalics László

Napszállta – magyar film, 144 perc (2018)
Rendező: Nemes Jeles László
Operatőr: Erdély Mátyás
Forgatókönyvíró: Nemes Jeles László, Clara Royer, Matthieu Taponier
Zene: Melis László

Főbb szereplők:
Jakab Juli: Leiter Írisz
Vlad Ivanov: Brill Oszkár
Dobos Evelin: Zelma
Julia Jakubowska: Rédey grófnő
Molnár Levente: Gáspár
filmNapszálltaNemes Jeles László

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.