A technodiktatúrák végét hozó chipet Debrecenben alkotják?

Ez év elején fura felhívás jelent meg a helyi híradásokban a Csokonai Színháztól: olyan debrecenieket kerestek, akik beszélnének a jövőt illető reményeikről, félelmeikről és arra is vállalkoznának, hogy játszanak-e vágyakkal, szorongásokkal a színpadon. Ma ott tartunk, hogy megvolt az előadás, az „Ábrahám”, amelyen a bájos (kínos?) esetlenkedésre készülő újságírónak leesett az álla. A színészi tapasztalattal nem rendelkező, de az előadásra profi színházi szakemberek által felkészített amatőrök a Debrecenben talán sohasem látott közösségi színházat keltették életre, ilyen formán pionír küldetésnek lehettünk szemtanúi a Csokonai Fórumban.

De miért ugrik bele valaki ilyen kalandba?

Nos, az említett felhívásra nagyjából húszan jelentkeztek, a heti egyszeri, de akkor többórás folyamatokat a fogantatástól a vajúdásig a csapat fele vitte végig. Minő meglepetés (ja, nem), mindannyian nők, húsztól hetvenéves korig. Őket hallgatva a motiváció egyértelmű: a kíváncsiság, a kiszámíthatóság kényelmének tudatos feladása valami többért. Hosszú időn át csak „paráikról” beszélgettek, hogy előhozzák magukból és egymásból azokat az érzéseket, gondolatokat és energiákat, amelyekből egyáltalán valami látható születhet. Ugyanakkor még az sem volt elvárás, hogy előadás jöjjön létre e diskurzusokból. „De egy idő után már mindenki azt akarta, hogy legyen. Magunknak állítottunk akadályt, amelyre később ajándékként tekinthettünk”, mondja egyikük.

Senki sem mondta, hogy a demokrácia könnyű

Az előadás megvalósítása azonban már a második jelentősebb állomása volt a közös munkának, hiszen előbb ki kellett találni magát a darabot! Méghozzá demokratikus módon, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a közösség alkotta meg és döntötte el mit, miért, hogyan vigyenek színre. Mindezt nulla, mondom, nulla forintos költségvetésből.

„Eleinte egymást szaglásztuk. Kinek milyen természetű szorongásai vannak.”
„Nehéz összefésülni ennyi ember felkészülségét, lelki beállítottságát, érdeklődését. Borzasztó sok türelem kellett a társak ötleteinek kíséréséhez. Végigmenni tíz különböző csapáson, miközben te nem is abba az irányba akartál gondolkodni.”
„Megszenvedtük ezt a pár hónapot. Találunk-e közös, érvényes, színházi nyelven megszólaltatható témát? Miközben megértettem, hogy egyszerre igaz mindenki valósága.”
„Nem bíztam benne, hogy tudunk a néző számára is befogadható formát teremteni ennek a nyersanyagnak. Mennyire számít majd színháznak az, amit kiszenvedünk?”
„Koherens történetet demokratikusan megalkotni volt a legnehezebb. Februáról június elejéig a sztorit építettük, a színházi formával nem is foglalkoztunk.”
„A covid, a klímaszorongás és az orosz-ukrán háború közös metszéspontnak bizonyult. Ez a három téma mindenkinek az életében jelen volt.”
„A háborúra mindenki reflektált. Amikor felötlött bennem, hogy adott esetben az én fiamat is elvinnék, az teljesen átrendezte a jövőbeni látásmódomat, a generációk közötti értékrendet.”
„Hogy a darabban mennyire elevenednek meg a személyes élményeink? A covid-monológoknál nagyon. De azért alapvetően fiktív történetről van szó, és ez segített is belelazulni.”

Így mesélik a szereplők azt a közel féléves időszakot, mely végén Madák Zsuzsa dramaturg jó nagy levegőt véve színdarabbá rendezte össze az alkotómunka addigi eredményeit.

Hogy mi is lett az Ábrahám?

Egy rendhagyó előadás, amely a Csokonai Fórumba érkező nézőkkel már a földszinten elkezd megtörténni. Kilencven percnyi időutazás a főhős agyában, Ábrahám ugyanis az a debreceni férfi, aki valamikor a 2070-es évek környékén, a technodiktatúrákkal terhelt disztopikus jövőben feltalálja az agresszivitást kikapcsoló chipet. De nem ám csak úgy snasszul végignézzük a sztorit, hanem mi, nézők is szó szerinti folyamatos mozgásban vagyunk tartva a stúdiószínházban. És nagyító alatt, amelynek természetéről itt és most nem árulhatok el többet, mert velem is bevetettek egy fehér pirulát még az előadás legelején.

Nem tudták, hogy az már az előadás

Madák Zsuzsa úgy fogalmaz, az alkotófolyamat során az alkalmazkodás volt a vezérfonal, tehát a klasszikus rendezői „üzemmód”, az irányítás helyett követte a csapatot a helyzetekben. „Amilyen ötletet behoztak, azt megpróbáltam kibontani. Vázolni, hogy egy-egy elképzelés milyen újabb lehetőségeket rejt magában. Nagyon sokszor előfordult, hogy bár nekem nagyon tetszett egy-egy irány, a társaság mégsem arra ment. Még a sztori fő vonala is ilyen”, ecseteli. 

Hogy miként emlékeznek erre a többiek?

„Zsuzskáék röpdolgozatokat írattak velünk és házi feladatokat adtak. Például rövid monológok születtek arról, hogy hogyan hatott az életünkre a világjárvány. Csiszolgattam volna még a saját részemet, azt hittem, lesz rá időm. Aztán úgy maradt. Ám egyszer csak fel kellett mondanunk a hangot. Úristen, ezt?! Most pedig, ahogy hallgattam saját magunkat, már egy közös műbe ágyazottan, végigfutott a hátamon a hideg.”
„Az instant mondatok ereje. Nem agyalod szét.”
„Én az egész indulásakor még Debrecenben éltem, de szeptembertől a Szegedi Egyetemen tanulok. Mégis, csütörtök délután már vonaton ültem, hogy este a csapattal lehessek, mert végig akartam csinálni. Mindenki hozzá tudta tenni a maga erősségét. Nem kellett mindenhez érteni, kiegészítettük egymást. Mindenki érvényesülhetett.”
„A jelenetek improvizációkból születtek, nem voltunk a tudatában annak, hogy mi kerül bele végső darabba. Azt sem tudtuk, hogy már csináljuk!”
„Azt hittük, hogy játszunk. Utólag látom, hogy ez mennyire segített elengedni magunkat.”

Hol vannak a férfiak?

Miként a magyar színházi közönség túlnyomó része nőkből áll, ennek a kalandnak a végén is csak hölgyek maradtak talpon. Hol vannak a férfiak, kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy a férfiak az érzékszervi világban ragadtak. Miközben a színház éppen túlmutat azon.
„Voltak pasik, de a legkitartóbb is elvesztette a türelmét. Haladjunk, minek ennyit beszélni mindenről, mondogatta. Fárasztotta ez a sok türelmet igénylő munka, amelyben csak az ígérete volt meg annak, hogy egyszer milyen jót játszunk.”
„Nem adják oda a bizalmat annak, ami nem közvetlenül hasznosítható.”
„Ők tartották az otthoni frontot, míg mi játszottunk.”
„Én sokat beszélgettem erről a darabról a párommal. Ott volt a háttérben, elmondta, hogy mi tetszik vagy éppen mit csinálna másként.”

Közös terápián

Ahol ennyi az idegen akarat és várakozás, ott nehezen kikerülhetők a konfliktusok. Adódtak is nézeteltérések, de „Nem lett harc semmiből”; miként egyikük rámutat, valahogy megengedtek egymásnak sok mindent. Előfordult, hogy úgy mentek haza, nem biztos, hogy jó irányba tart a dolog, miként megesett, hogy döntésképtelennek bizonyultak egy-egy ügyben. Ilyen a demokrácia…
„Amikor viszont kialakult, egyre jobban magával sodort a közös gondolkodás. Sokat formálódtam azt látva, hogy ugyanarról mit gondolnak mások, értve, hogy mindennek van oka, legitimitása.”
„Én az orosz-ukrán háborúra írt rapből szerettem volna kimaradni. Borzasztó távoli tőlem a szöveg, a stílus. Egy hétig nem mertem mondani, kínosnak gondoltam azt kérni, hogy kivonhassam magam valamiből. Végül csak odamentem Zsuzskához, aki tömören annyit felelt: persze, rendben.”
„Benned volt a konfliktus. Nem kívül, mint hitted, hanem belül.”

Ismerős?

Az is kiderült, hogy az Ábrahám nemcsak közösségi színházat, hanem közösséget is életre hozott maga körül.
„Beleszivárgott a mindennapjainkba. Amikor csütörtök esténként fél tizenegykor hazaértem, már a chatablakban várt valamilyen kérdés, felvetés. Intenzív internetes kapcsolatba kerültünk, nemcsak technikai, hanem az előadás árnyaltabb kérdéseiben is. Tovább beszélődtek a találkozásaink – közünk lett egymáshoz.”

Más úgy beszél erről, hogy a közTÉR felerészben szólt az Ábrahámról, felerészben arról, ahogyan egymással bántak. A művészet olyan, mint egy pszichológus, miközben másokat is elgondolkodtathatunk, jön egy másik summázat. Kiventilláltuk a félelmeinket, így terápia is volt egyben, folytatja valaki, hozzátéve: hazavitte a véleménykülönbségek „rugalmas rendezésének szép tapasztalását”.

Kísérleti CSIP

A debreceni közösségi színház, avagy a közTÉR megvalósítója a Gemza Melinda dramaturg/színházi nevelési szakember nevével fémjelzett CSIP (Csokonai Ifjúsági Program). A 2014 óta létező CSIP elsősorban a fiatalokat, az iskolákat próbálja megszólítani, 2018 óta pedig Madák Zsuzsával és Varga Nikolettel kiegészülve más módszerekkel is kísérleteznek. A koronavírus-járvány alatt próbálkoztak például online színházi formákkal, de mint elismerik, ez igazából visszhangtalan maradt. Nem adták fel, azon pedig maguk is meglepődtek, hogy a zárkózottnak tartott debreceniek közül mennyien reagáltak pozitívan már az első közösségi színházcsinálás felhívására.

Szereplők: Gáll Anna Nikoletta, Kopócs Éva, Lukovszki Judit, Nagy Petra, Pál Marianna, Porcsin-Tóth Réka, Szabó Vivien, Varga Dóra. Projektvezetők: Madák Zsuzsanna, Gemza Melinda, Varga Nikolett.​​

Ratalics László