Vérszopók

Debrecen egyik legeldugottabb peremvidéke a Fényes udvar és környéke; turisták ide ritkán vetődnek, ráadásul a NAV is a közelben fészkel: tényleg csak a helyben lakók és az adóhivatal muszájherkulesei ténferegnek a lepukkant panelzsungel tömbjei között. Az egyetlen közösségi színtér vitathatatlanul a kispiac, – méltón a körülményekhez – magára hagyottan, a rozsdás csövekről, csonka oszlopokról megbízhatóan csorog az aktuális eső/hólé a jobbára nyugdíjas vásárlókra, az önkormányzat pedig minden szökőévben ígéretet tesz a rendbehozatalra: az emberek már csak rosszkedvűen legyintenek.

Patkányt is láttak már errefelé, ami aggasztó, mert ha megtámadják, harap. De aztán felvilágosítottak bennünket: itt nem támadják. Szent állat, mint Indiában a tehén. A Fényes udvar szent állata. Tiszteletet érdemel.

A januári kemény fagyok különösen néptelenné tették a kis utcácskát, az árujukat féltő zöldségkereskedők eltűntek, a korhadt faasztalokat ellepték a gyanús külsejű zugárusok még gyanúsabb eredetű és küllemű kínálataikkal; a teljesség igénye nélkül volt itt beszerezhető zenekari dobogó, kiselejtezett kályhacső, iglicgyökér, kutyabengekéreg, táncrend, mélyhűtött lótüdő, belga nyúl, medveszőlőlevél, sérvkötő, hidrofortartály, Fedák Sári agyröntgenfelvétele, borsmenta, háziáldás, Rákosi össz. műve fókabőr kötésben, Sárosi dr., Zsengellér, Bodola, Tóth III, stb. egy magából kivetkezett alkalmi kofa pedig teljes hangerővel bömböltette a Best of Communism tetves felvételeit, a szomszédos üzletek fiatalabb előadói is könyv nélkül fújták az április négyről szóljon a zéneket. 

A februári enyhülés visszahozta a gyümölcsárusokat, a napi ügymenet újra a normális koreográfia szerint zajlott, a kedélyek csillapodófélben voltak. Látszólag. A közterület-felügyelet legendásan unatkozó alkalmazottainak ugyanis ragyogó ötlete támadt.

– Ennek örülni fog a Főnök – mondta az egyik. Kiapadóban vannak a bevételeink, ő meg állandó harcban áll a tankerülettel, hogy legalább néhányunknak állítsanak ki egy leemelt szintű érettségi bizonyítványt. A Nagyfőnök titkárnője, Aurélia is rendre a szőnyeg szélére állítja; már háromszor szállítottuk el a püspök úr kocsiját; igaz rendszeresen a Nagytemplom előtt parkol, ráadásul a síneken… Arról nem is szólván, hogy a médiában állandóan támadják.
– A DDT? 
– Nem ők velünk vannak, az a tetű cikishír, vagy mi a franc. Ők okádták tele a nyilvánosságot, hogy a Főnök egy szerényebb autóra cserélné a Ferrarit.
– Emlékszem, szegény azóta szed Valiumot.
– Igen; rendszerszintű a probléma.
– Az mit jelent?
– Fogalmam sincs, a Hivatalban szoktak ilyeneket mondani. Szerintem azt, hogy a 30 évvel ezelőtti rendszerben ezek a firkászok már régen rács mögött ülnének. Mindegy, menjünk a Víztoronyhoz!
– Rossz ötlet, oda a Nagyfőnök is kihajtat néha szórakozni.
– Nem oda, te hülye, a Fényes udvari víztoronyra gondoltam.
– De, ott nincs semmi balhé.
– Majd most lesz.

Hát, nagyjából valamiképpen így történhetett. A Felügyelet munkatársai az alapos felderítés és terepmunka során megfigyelték, hogy az a két zöldségárus, akik nagyobb választékkal vannak jelen a piacon, a reggeli kirakodáskor kisbuszaikkal felhajtanak az üzletek előtti betonfelületre – ami egyébként semmi sem tilt –, és 10-20 percig ott tartózkodnak, amíg kiürítik járműveiket. Amikor az éber felügyelők kérdőre vonták a főbűnöst, a szemtanúk szerint elsápadt és egy ősi dákóromán közmondást mormolt: aki ingyért silózza a pitykét, annak pudvás retek a bére. Majd megadóan széttárta karját, tenyerét az égnek lökte. Mit tehetett volna egyebet, és mit lökhetett egyebet:

tetten érték.

A huszonéve bevett gyakorlat most zátonyra futott. Más szabálytalanság állítólag nem történt, a vevők nem kaptak nyaklevest, nem igaz, hogy fizetéskor egy erre a célra rendszeresített alkalmazott mindenkit kérés vagy felszólítás nélkül szemen köpött; rágalom, hogy a kisbuszok rakterében képhamisítás és titkos kéjelgés folyt, de a szabálytalan területfoglalás az fix. Szerencsére a Felügyelet munkatársai megértőek.

Ahogyan megértőek a Flaska előtt a járdán rendszeresen parkoló 3-4 autóssal, vagy a Főnix Csarnokban tanácskozó, és a járdákon, de még a fák tetején is helyet foglaló Jehovásokkal vagy szépségápoló ügynökökkel is.

Az együttműködési hajlam bizonyságaként egy távoli helyre mutattak egyenkesztyűikkel; ott meg lehetne állni, és onnan lehetne leküzdeni az 500 méternyi távolságot hátukon a krumplis, hagymás, zöldséges zsákokkal a faasztalos desztinációig. Ellenkező esetben az elnök emberei kénytelenek lesznek önkéntes adományokat szedni újabb autókra; a licit 30 ezer forintról indul. Imígyen a kispiac sorsa végképp megpecsételődni látszik; igaz, ha ez így megy tovább, sok felügyelő lefolyik még a Tiszán.

A leghitványabb reményt sem tápláljuk, hogy a Felügyeletnél a jövőben majd felügyelik a felügyelőket, az ellenőrök az ellenőröket. Az igények nyilván eltérőek, akár egy házasságban. (Rossz hasonlat, tudjuk). Az emberi lélek negyvenezerféle – írja Füst Milán.

Ennél okosabbat az ügyben még nem mondtak.

Szalmási Nimród