Nézz rá az életedre az utolsó sorból!
Ugyan mit tehet az ember, ha a saját életére a legutolsó sorba kap tiszteletjegyet, és azt is csak szánalomból? Böködheti a szomszédját, morogva, hogy az előtte ülő miatt nem lát rendesen, nyújtogathatja a nyakát, le ne maradjon egy-két semmitmondó részletről, de akár fel is pattanhat, hogy berobbanjon a színpadra, és elmesélje ezt a vállalt szegénységet, méghozzá pont úgy, ahogy volt. Bieder József (Kern András) éppen így tett – és de jól tette! – A kellékes című darabban, amit a Hadházi Szabadtérin mutattak be június 21-én.
Ez a színházi kellékes ránézésre jelentéktelen, mégsem hagyja, hogy beszője a pók a sarokban, hiszen tisztában van vele, hogy nála nélkül mégsem születik meg a csoda – ő készíti ki a szerelmi vallomáshoz a rózsát, a párbajhoz a tőrt, csakúgy, mint a méregpoharat. Egyetlen büszkése ez a fajta nélkülözhetetlenség, de hát ki elégszik meg önnön láthatatlanságával?
Mégsem élhet ócskapiacokon összeguberált tárgyakban az ember.
Mindeközben ott éktelenkedik rajta a mellőzöttség billoga, és a szürke talán nem is lehetne ennél szürkébb: szürke haj, szürke melós köpeny, kevés fény. A házassága romjain fel-alá sétálgató, épp egy hete nem ivó, nyugdíj előtt álló Bieder József egy este riadtan szembesül vele, hogy a nézőtéren előadás nélkül is nézők ülnek, és emiatt ugyan lázas telefonálgatásba kezd, néma vonalakra és süket fülekre talál, vagyis a helyzetet neki kell megoldani. Hát elmeséli az életét.
A szerepben Kern András briliáns: a beszűkült teret a puszta jelenléte kitágítja annyira, hogy a néző előtt feltárulhasson az egykori segédszínész valamennyi álma és kudarcba fulladt ambíciója, mialatt ez a peremharcos egyáltalán nem sajnálja magát, inkább felülről szemléli azt a fajta csetlés-botlást, ami nagyon is emberi. Bieder József gyakorlatilag minden formanyelven beszél: énekel, emlékezik, idéz, önreflektál, táncol és tornázik, jelmezt ölt, hogy érintőlegesen felvonultathassa előttünk a színházi irodalom klasszikusait a Rómeó és Júliától kezdve a III. Richárdon át Az ügynök haláláig.
Az egyszemélyes darab alatt az antihős főhőssé növekszik, ám korántsem csak arra játszik, hogy nevettesse a nézőt (persze azt is sikerül) – sokkal többet jelent, hogy az utolsó percig fenntartja a figyelmet, amihez kevés a rutin; az ilyesmi a zsenik sajátja. Az antik vagy épp műanyag tárgyak allúziója közben megérinti a nézőt: “Kellék az egész világ / és kellék benne minden férfi és nő” – facsarja ki Shakespeare nagy mondatát az Ahogy tetszikből. Kár hogy nem folytatja az eredetit: “s mindenkit sok szerep vár életében”. Bieder Józsefnek talán ez az egyetlen, és utolsó. Kern Andrásnak legyen még számos!
– BCSH –
