Miért jobb a szóda, mint az ásványvíz?
Úgy tudjuk, sajnos rosszul, hogy a szódavíz magyar találmány. A szénsavas vizet Jedlik-találmánynak ismerjük idehaza, miközben bármely nemzetközi tudományos oldalra kattintva egy angol papot említenek feltalálóként – mutat rá az Urbanlegends.hu oldal egy régi tévhitre. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum egy időszaki kiállítására készített ajánlója is ez utóbbi elméletet igazolja: eszerint Joseph Priestley volt az első, aki a széndioxidot vízzel elegyített 1767-ben. A mi Jedlik Ányosunk 1826-ban azzal ért el újszerű eredményeket, hogy lehetővé tette az ital olcsó, nagyüzemi előállítását.
A szódához ma már kétféleképpen lehet hozzájutni. A patronos verzió a leggazdaságosabb, de ma már kevesen bajlódnak vele, egyszerűbb megtöltetni a szifonos flakonokat. Ez nagyjából annyiba kerül, mint a legolcsóbb ásványvizek (kb. 30 forint/liter), financiálisan tehát nincs jelentősége annak, hogy melyiket vásárolja az ember. A szódázás mellett környezetvédelmi szempontok szólnak, mert nem marad műanyag hulladék, bár abban az országban, ahol még elenyésző a hulladékot szelektíven gyűjtő polgárok száma, ez nem lehet döntő érv. Mondunk azonban mást!
Az ásványvíz – a buborékosnak – a kibontás után folyamatosan veszít az erejéből, és ha csak húzza le egyből az ember, hanem apránként kortyolgatja, akkor a fele már szénsavmentes, tehát majdnem csapvíz. A szódának azonban az első és az utolsó cseppje ugyanolyan, arról nem is beszélve, hogy aki fröccsbe ásványvizet önt, az egyébb szélsőségekre is képes...
Az ásványvíz tehát kényelmi szempontból – no meg azért, mert a szíkvizesek nem tudnak celebekkel reklámozni a kereskedelmi tévékben – a szóda kárára vált nap fogyasztási cikké: az egy főre eső hazai fogyasztás évi 3 literről 110-re ugrott. Egy átlagos embernek naponta legalább 1,5-2 liter vizet kell meginnia biológiai szükségletként, tehát a 110 liter még nem is sok.
