Mélyen megérint a nagy Oscar-esélyes
Vannak olyan filmek, amik nem valók mindenkinek. A víz érintése sem: ezen nem fog felnevetni a közönség, de a romantikától sem alél el senki. Nincsenek meglepő fordulatok, óriási izgalmak.
Sokan az év filmjének tartják a mexikói Guillermo del Toro alkotását, A víz érintését.
Tizenhárom kategóriában is Oscar-esélyes: többek között a legjobb filmnek járó díj is az övé lehet.
Mégis minek köszönhető a nagy siker, amikor itthon sokan még csak nem is hallottak róla?
Az előzetest nézve nyilvánvalóan „nehéz” film: nem is feltétlenül fog meg a történet, miközben felidéződhet az Avatar, A szépség és a szörnyeteg vagy akár a King Kong is. A víz érintése azonban nem mese, nagyon is földhözragadt, már ha eltekintünk attól, hogy egy lény és egy fura lány szerelmét dolgozza fel. A hidegháború Amerikájában betekintést nyerünk a külvilágtól elzártan élő, magányos Eliza életébe. A lány gyerekkorától fogva néma, emiatt azt érzi, senki nem érti meg őt. Munkahelyén tengeti unalmas mindennapjait, ám egyszer csak találkozik egy kísérleti alannyal, ami megváltoztat mindent.
Nem véletlenül nyerte el a kritikusok és a közönség tetszését is ez a különleges „tündérmeseként” definiált film, hiszen teljesen újat láthat az, aki jegyet vált rá. Aki azt várja, hogy a lény és Eliza szerelme átmegy csöpögésbe, vagy hogy a végén átváltozik igazi emberré, csalódni fog. Az elején még úgy tűnik, azon van a hangsúly, hogy egy fura lány beleszeret ebbe a „valamibe”, ám egy idő után világossá válik, nem erről szól a film. Sokkal mélyebbre kell ásni. Felmerül a kérdés: bolond ez a lány, hogy egy nyálkás, az emberségnek szikráját sem mutató, agresszív szörny iránt kezd érezni szerelmet, sőt vágyat is? Ám eljön az a pont, amikor minden értelmet nyer.
A film szépen bontja ki a főbb karakterek szálait: nem csupán a lényt és Elizát ismerjük meg. Ott van a művész szomszéd, akinek senkije nincs és vágyai sosem teljesülhetnek be. Eliza kollégái közül barátnője a legérdekesebb karakter: egyfajta anyapótlékként szolgál a lánynak, miközben saját magánéleti problémáit a szőnyeg alá söpri. Megjelenik egy tudós is, aki titkos életet él, miközben a háttérben lapulva terveket sző.
Végül pedig, aki szinte még Eliza karakterénél is érdekesebb, Strickland – aki akaratlanul is A szépség és a szörnyeteg Gastonját idézi. Nem véletlenül, hiszen ugyanazt a funkciót tölti be, mint a mesebeli gonosz, és ez adja a film igazi mondanivalóját. Habár az emberek közeledésére eleinte agresszíven reagáló, foglyul ejtett lényt nevezi szörnynek, mégis ő az, aki nem mutat emberi vonásokat. Szeretetre képtelen, még a családja iránt is, beteges, állatias viselkedést mutat.
A film jól hozza, mennyire előítéletesek is vagyunk, pedig semmi nem teljesen fekete vagy fehér a világban, legkevésbé a benne élők lelke.
A lény képessé válik a szeretetre, a szerelemre, a megbánásra, az odaadásra és az önfeláldozásra is, ez a felfedezés pedig meggyógyítja a körülötte élőket – olykor szó szerint. Az önmagunk megtalálása sokszor másoknak is köszönhető: ahogy Eliza is rájön, ki is ő valójában. Ugyanakkor a valóság az arcunkba vágja az igazságot: bármilyen is valaki, alaptermészetén nem tud változtatni. A lény szörnyetegnek született, és ahogy a filmben is elhangzik: „nem várhatjuk el tőle, hogy más legyen”.
Azonban nem lehet elmenni szó nélkül a film gyengeségei mellett sem: meghökkentő pillanatokat is tartogat, amik nem feltétlenül érintik a nézőket kellemesen. Eliza és a lény szerelme „túl sok”, a befejezés pedig – bár kiszámítható – egyszerűen elbaltázott.
A színészi alakítás zseniális, ám sokakat közülük ebben a filmben láthatott először a közönség többsége. Az Elizát játszó Sally Hawkins tökéletes választás volt szerepére, de Michael Shannon (Strickland) vitte el a hátán A víz érintését. Parádésan alakította az őrültet, sajnálatosan helyette Richard Jenkins-t jelölték a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díjra.
Március 5-én hajnalban minden kiderül.
Gönczy Anna
