Kik ülnek az árokparton?
Én nem tudom, mivel érdemelte ki az árokpart, hogy békés természete ellenére az lett belőle, ami, de a méteres dudva, a szemét, az elgázolt kóbormacska, a „nem legeltettünk itt együtt libát”, a pihegő alkoholista és az oldalára borult Zsiguli mára már úgy tartozik hozzá, mint elsőáldozáshoz az ostya. Itt derű nem terem; az árokpart a terméketlen tétlenség, az elhagyatottság, a szerencsétlenség kamaraszínháza.
Kelet-magyarországi falu. Buszmegálló oldalára ragasztott A/4-es lap, körülbelül 72-es betűmérettel nyomatták rá: AZ ÁROKPARTON KÖZMUNKÁSNAK TARTÓZKODNI SZIGORÚAN TILOS. KIZÁRÓLAG MUNKAVÉGZÉS CÉLJÁBÓL. Én még ilyet nem láttam. Körjegyző aláírása, pecsét. Káprázatos. Lassítottam, mert nem hittem a szememnek, aztán megálltam, hogy elolvassam közelről is, pedig itt a megállás nem gyerekjáték. Ha kiugrom egy pillanatra a kocsiból, lehet, hogy nem lesz mibe visszaugrani. Köddé válnak a dísztárcsák, leszívják a gázolajat, rosszabb esetben úgy eltüntetik mind a két gyereket a hátsó ülésről, hogy már csak májkrémbe darálva lelem fel őket. Ez egyáltalán nem burkolt cigányozás. Nyílt. És tudom én, hogy adót csalni bármekkora tételben is van olyan alávaló dolog, mint kukoricát lopni, csakhogy ehelyütt teljesen értelmetlen lenne a párhuzam, hiszen itt nincsenek se adófizetők, se adócsalók, mert valójában adók sincsenek. És konkrétan magyarok sincsenek. Dolgozó cigányok azonban vannak.
Nem sokan, de vannak. Más kérdés, hogy nem kenyerük a munka. Nem is tagadják. Közmunkások mind egy szálig. Ülnek az árokparton, a körjegyzői figyelmeztetés alatt. Olvasni tudnak, olvasták is, vonják a vállukat, ebédidő van. Nehéz velük. Mert a szép szó nekik kevés, nem is jut belőle sok, szál cigaretta a napi ösztönzés. Minden harmadik hoz csak ételt magával. Ha hoz. Parizer, zsömle – kivétel nélkül. Külön csomagolva. Megszokták. A többi csak rágyújt. Ülnek a sárga mellényben az árok szélén. Innen páholyból lehet nézni a pusztulatot, a nagy semmit. Mellettük pihen kapa, kasza. Azt is rosszul fogják. Ha fogják. Az a jövő, hogy nincs jövő. Valahogy át kell evickélni az életen.
Nem mondják, csak rágják a szájukban a szavakat: mi nem vagyunk lopósok. Teccik tudni. Csak a cigány cigány marad a magyarnak, lehessen az akármilyen. Ha a szomszédom lopós, lopós vagyok én is. Pedig egyszer töllem is loptak volna, ha hagyom. Kölyökkutyát. Majd’ eltörtem a kezit. Hova vinné? Még szoptatta az anyja. A szeme alig nyílott ki.
Nem sokkal távolabb innen, ha lehet, még kopárabb falu. Az árokban gaz se nő. Mert irtják a közmunkások. Mióta elvitt négy utcát két éve tavasszal az ár, pucolják a vízelvezetőt, ha kell, ha nem – megmondta a polgármester is, lehet itt lazsálni nyugodtan. Ingyen. Pénzt munkáért szokás adni. Aki meg szereti nézni, ahogy a hat tyúkja kapálózik a hömpölygő sár tetején, nézze nyugodtan. De azután ne sírjon! Árkot pucolni tehát közös érdek – el kellett mondani párszor nekik, de megértették. Valamennyien cigányok itt is. Iskolázatlan a java, de tudja, mi a tisztelet. Az első „eligazításokon” köszönni tanították őket napszak szerint. Meg az analóg órára, mert csak a digitálishoz értettek. És adtak mesekönyvet. Saját részre. Sokat izzadtak azóta.
Például 33 fokban felújították a bádogkrisztust a falu szélén – van vagy 100 éves –, élő virág is kerül rá szezonban. Ki van adva: otthon rendben kell tartani a kapu elejét, azért pénz nem jár, de dicséret igen, kiírják a nevüket a kétoldalas, fénymásolt helyi hírmondóban és a gyerekeiket évente kétszer elviszik busszal az erdőre főzni, focizni, mókust nézni. Még pele is van. Pele. Ilyen állatról sose hallottak. Ülnek sárga mellényben az árok szélén. Ebédidő van, parizer-zsömle, ugyanaz. Külön csomagolva. Megszokták. Mondja egyikük, hogy nehezen halad, mert lassan olvas, de a középső és a legkisebb fia - azok jó gyerekek - , mindkettő segít, felváltva lapoznak. Egy királynak 12 lánya van, minden reggelre széttáncolják a cipőjüket, aki megmondja, hova járnak a hercegnők, elveheti az egyiket. Eddig két úrfi már nem járt sikerrel, mert leitatták őket borral, de most jön a harmadik – itt tartanak. Mondja, biztos jó lesz a vége. Szinte várja.
Ezek a cigányok az árokparton ugyanazok a cigányok. Szabályok között következetesen fogva, észérvekkel,odafigyeléssel és egy kis lélekkel lehet valamit kezdeni velük. Két hét múlva rájuk is kell gondolni. Mert itt vannak, sokan vannak.
Bereczki-Csák Helga
