Ezzel a módszerrel Hajdú-Bihar harmada élhetőbb lenne

Az éghajlatváltozás és annak következménye, az egyre szárazabbá váló klíma kedvezőtlen hatásai ellen országosan is egyedülálló megoldással állt elő a Sárréti Vízőrzők Egyesület. Elképzelésük lényege, hogy a mélyebben fekvő, mezőgazdasági művelés alá vont területeket időszakos elöntéssel újra vízhez juttatják. Bár az egyesület székhelye a Békés vármegyei Szeghalmon található, munkájuk szorosan kapcsolódik a Nagy-Sárréthez, amely Hajdú-Bihar déli és délnyugati részére is kiterjed. Vagyis a módszer itt is alkalmazható lenne. Az egyesület elnökét, Czirják Csabát a Cívishír kérdezte.

Változott a vízügy hozzáállása

– Az éghajlatváltozás jelei ma már szemmel láthatók – mondja Czirják Csaba. – A határban járva feltűnő, hogy a vegetációs időszakban minden szárad és sárgul. Az erős UV-sugárzás égeti a leveleket, kevés a csapadék és a vizek sem úgy érkeznek, mint régen. Hiányoznak a több napig tartó, áztató esők – helyettük hirtelen lezúduló záporok, viharos zivatarok gyakran jéggel pusztítják a növényeket. A változó klíma megváltoztatja a természeti viszonyokat, és ez közvetlenül hat vissza a növényzetre is. A folyóinkban is extrém alacsony a vízállás: télen nem volt hó és eső, elmaradt a zöldár. A Sebes-Körös vízszintje tavasszal annyira lecsökkent, hogy a meder feléig be lehetett gázolni. A Kis-Sárréten egyedül a körösladányi duzzasztó biztosít pótlást. Abban hiszek, hogy a táj adottságait kell kihasználni – mondja az egyesület elnöke, aki meglepő kijelentést tesz: – A Sárrét mindenütt nádas akar lenni.

A Kis-Sárréten egykor 50 ezer, a Nagy-Sárréten pedig 90 ezer hektárt borított víz. A lapályok, gödrök, erek, elhagyott folyómedrek mind természetes víztározók lehetnének. A folyók és csatornák mellett fekvő árterek szintén alkalmasak lennének erre, ha kiengednék oda a vizet. Jó hír, hogy a vízügyi szemlélet változik: a korábbi vízelvezetés helyett ma már előnyben részesítik, hogy a víz visszakerüljön a tájba. Csakhogy nincs hová, mert a mélyebb árterületeket is szántófölddé alakították. Hosszú távon ez nem fenntartható. A megoldás az lenne, ha a szabályozási rendszer lehetővé tenné, hogy a gyengébb minőségű földeket gyepként vagy legelőként hasznosítsák a gazdák, és vízmegtartásra ösztönözzék őket a támogatási rendszer átalakításával. Ezeket a területeket időnként el kellene árasztani, ahogy évszázadokon át természetes módon is víz borította őket. A mezőgazdasági támogatásokat a fenntartható, ökológiai szempontból hasznos használathoz kellene kötni. Így nagy mennyiségű vizet lehetne tárolni anélkül, hogy költséges tározók építésére lenne szükség. Elég lenne tudatosítani: a meglévő mély fekvésű területeken kell időszakosan vizet visszatartani.

Összefogás és tenni akarás

Az egyesület a Kis-Sárréten dolgozik; Szeghalom környékén alakítanak ki referenciaterületet. Az adottságok ideálisak: két folyó – a Berettyó és a Sebes-Körös – mellett sűrű csatornahálózat található. Ezeket próbálják újra hasznosítani. A „Vizet a csatornákba” program keretében a folyókból juttatnak vizet a térségbe: megfelelő vízállásnál a zsilipeken keresztül visszaáramlik a víz a tájba. Egy régi holtágrendszert már sikerült is újraéleszteni: a Sebes-Körösből 400 ezer köbméter vizet emeltek át egy 4,5 kilométer hosszú, 16 hektáros önkormányzati holtágba. Ezzel nyolc hektár nádast és több kilométernyi csatornát töltöttek fel, pótolva a hiányzó talajvizet. A nagyüzemi mezőgazdaság ezzel szemben inkább szárítja a tájat: az öntözővíz 40 százaléka elpárolog, mielőtt leszivárogna, és akár szikesedést is okozhat. Az árasztás ezzel szemben azonnal visszapótlódó talajvizet biztosít, ezért támogatják ezt a módszert a vízőrzők.

Ami évtizedek alatt megváltozott, azt nem lehet néhány hónap alatt visszahozni, de a víz lassan visszahozza az életet: újra megjelennek a madarak, a kétéltűek, a halak, és az egész ökoszisztéma megújul. 

Mivel a vízügynek nincs elegendő kapacitása minden áteresz, zsilip és csatorna karbantartására, az egyesület tagjai saját szabadidejükben takarítják és állítják helyre ezeket. Nem nagy pénzből, de annál nagyobb lelkesedéssel alakítanak ki fokgazdálkodást: ásóval, lapáttal, gereblyével, kisebb kotróval segítik a víz útját, amerre az természetesen haladna – erdőre, legelőre, vagy akár – a gazdák kérésére – szántóföldre.

Az egyesület a helyi sajátosságokra építve mutatja be, hogyan lehet a vizet a tájban tartani, és azt visszavizesíteni. Így nő a talaj nedvességtartalma, emelkedik a páratartalom, és élhetőbbé válik a környezet növényeknek, állatoknak és embereknek egyaránt. A nagyobb vízfelület az emberek számára is előnyös: a holtág feltöltése után például konvektív csapadék képződését is megfigyelték. A civil szervezet saját és támogatói forrásokból dolgozik. Együttműködésük kiváló a Tiszántúli és a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatósággal, az állami erdészettel, a Szegedi Tudományegyetemmel, a Körös-Maros Nemzeti Parkkal, a szeghalmi önkormányzattal.

Számításaik szerint Hajdú-Bihar egyharmada válhatna élhetőbbé és termőbbé ezzel a módszerrel. A Sárrét valaha vízjárta vidék volt, amelynek vizét csatornákon át levezették a folyókba – de ugyanazon a hálózaton ma vissza is lehetne juttatni.

– A szervezetünk célja, hogy a 2025-ös modernitáshoz igazodva hozzon vissza valamit a Kis- és Nagy-Sárrét régi világából. Bár az egyesületünk még csak féléves, olyan eredményeket tud felmutatni, amelyek országosan is egyedülállóak. Ha a program folytatódhat, és az agrárium, valamint a kormányzat is támogatja, jelentős változások következhetnek – összegezte tevékenységüket Czirják Csaba.

Az agrárium tehát ma inkább fékező erő, de a megoldás nem igényelne óriási összegeket, sokkal inkább összefogást. Ha több hasonló szervezet vállalná a csatornahálózat feltérképezését és a vízüggyel való együttműködést, sok helyen elindulhatna a folyamat. A Sárréti Vízőrzők példája mutatja: ha visszaadjuk a vizet a tájnak, a táj is visszaadja az életet.