Csak a fehér papír létezik, amivel meg kell küzdeni

Az interjú napján fél tízkor hívom, mondom, jó reggelt. Letol, hogy legfeljebb napot, reggel az 3-kor volt. Ragaszkodik hozzá, hogy kiskocsmában találkozzunk. Jogos. Minden más helyszín hamis volna hozzá. László Ákos ilyen: szertelenségében is szerethető, szikár tehetség. Nehéz eldönteni, játszi keserűségét, hétköznapi szomorkáit lehet-e komolyan venni, vagy mind csak a gerillamarketing része, hiszen képei vibrálók, tele tagadás helyett válasszal, nemek helyett megannyi igennel, egy szóval élettel.

Egy helyen kafkai lelkületű embernek nevezi magát, s bár Kafka nem móka és kacagás, mégis: László Ákossal beszédbe elegyedve – noha súlyos örökséget cipel, nagyszülei nevelték fel – az sem ritka, hogy az ember mulat. És közben tanul. Régi időkről vagy csípős, új szelekről, költészetről, férfi ösztönről ugyanúgy – és a gonddal pallérozott elme ilyenkor minket is ragyogtat. Elfogódottságra ad okot továbbá László Ákos valamennyi nyílt színi, túlzó bókja: ahogy beissza a nőt. És a nő nem pirul, hanem örül.

Kérdezni azért nehéz, amiért könnyű: mert egy élethossz ül szemben. Magától kezdi el.

Mikor születtem, kész volt a világ;
tudásomnak volt híja, nem az égnek,
tudatlanságom láttatott hibát
Ott is, hol lelkesedtek már a vének. (Szabédi László)

1957-ben vettek fel a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, nem sokkal később egyesítették a Bolyai (ma Babeș-Bolyai) egyetemet; sokan nem tudták feldolgozni az asszimilációt; többek között Szabédi László költő, újságíró is kiállt a magyarokért, majd az emiatti zaklatások okán öngyilkos lett. Ez az emlék végigkíséri a sorsomat. Kiváló tanárom, Kádár Tibor, a legavatottabb erdélyi magyar művész ugyanerre a sorsra jutott. Ő tanított meg rajzolni, kompozíciót alkotni. Mikor először meglátta a munkámat, azt mondta: maga őstehetség, de mint a kilencet kölykezett kutya, meg fogja bánni… Az is az ő nevéhez fűződik, hogy a rajz a legelmélyültebb tevékenység. Csak kevés ember tudja, hogy a grafikus vagy a festő, ellentétben az íróval vagy az építésszel és a formatervezővel, egyszerre alkotója és kivitelezője is művének. Majdnem minden művész le tudja rajzolni azt, ami az eszébe jut. De ha azért rajzol, hogy felfedezzen valamit, akkor isteni tevékenységet folytat. (…) A szín ereje semmiség a vonal erejéhez képest.

Csoda, hogy a békétlen természetemmel államvizsgázni tudtam. Pedagógusként szerettem volna elhelyezkedni, ehelyett egész életemben dekoratőrként dolgoztam. Az öreg művész öreg művész – ennyi idősen mit lehetne mást mondani!?

Cívishír: Hetvenöt év – bán valamit?
László Ákos: Nem, nem bánok semmit sem – anélkül, hogy a csodálatos Edith Piafot idézném. Ha az ember mindent őszintén és hittel visel a barátságoktól a bántásokig – mert az is volt –, akkor nincs mit bánni. Úgy gondolom, most egy sikertörténet elején állok, hiszen melyik művésznek adatik meg, hogy még életében jubileumi kiállítást szerveznek neki a barátai? Azokból pedig van nekem néhány: Sárossy Péter, Tamus Pista, Burai Pista, Vincze László, Máté Laci, Szalatnay Elemér. Meglepetés lesz, csak valaki kikotyogta, de a tájékára sem mehetek…

Cívishír: Tegyük fel, László Ákos alkot. Műteremben? Éjjel? Hajnalban? Pizsamában? Hogy? Van szertartása?
László Ákos: Van. De rendkívül kiábrándító. Hiszen a művész ilyenkor belefeledkezik a munkába, kivetkőzik önmagából, kizárja a világot, csak a fehér papír létezik, amivel meg kell küzdeni. Hajnali 3-kor kelek. Ébreszt a prosztatám, aztán már nem fekszem vissza. Bekapcsolom a Bartókot, és mondják, hogy 1823-ban Bécsben egy borzas, mogorva úriember zöld felöltőben fél 6-háromnegyed 6-kor arra vár, hogy kinyisson a kocsma. Tudja, ki volt az? Beethoven. Magamra ismerek. Velem szemben a Kortyoló 6-kor nyit. Tulajdonképpen átmehetnék.

A rajzaimmal úgy vagyok, mint az író, akinek az életcélja három jó novella; kettőn még dolgozom.

Cívishír: Ember vagy épület?
László Ákos: Ember. És tudja miért? Mert – ahogy Márai Sándor fogalmaz a francia impresszionista, Maurice Utrillo kapcsán – minden épület, ajtó és ablak mögött emberek és sorsok vannak. A 2008-as Debreceni Tavaszi Tárlat nagydíját egy különös grafikámmal, az Emberi roncsok a Korona teraszán cíművel nyertem el, de ott vannak a Sörhab-variációk is: házi főzésű söröket fogyasztok, és a pohár tetején rengeteg emberi történet rajzolódik ki.

Életem fordulópontja azonban épületrajzokhoz kapcsolódik: 1997-ben a Városunk, Debrecen pályázat eredményhirdetésén az én nevemet mondták ki, ezt követően Tóth Gábor jóvoltából – Katona Gyuri barátom közbenjárásával – naptár jelent meg 12, debreceni épületet ábrázoló grafikámmal. (Olyan népszerűségre tett szert, egy időben csak nehezen lehetett hozzájutni). A szakmai ismertséget ez hozta meg; addig csak egy kiállító voltam a többi között. Azóta a mai napig, azaz 18 év után is szinte naponta cseng a telefonom, hogy Ákos bácsi, itt meg ott, ebben a házban nőttem fel, lehetne arról egy rajzot?

Cívishír: Két dolgot gyakran felrónak önnek: a dekadenciát és a nőket, holott a legnagyobb művészek Adytól Dalíig mind hasonlóképpen, általuk inspirálódtak.
László Ákos: A művészet számára rendkívül fontosak a nők – volt egy pár, nem számoltam, de így volt ezzel Ady, Baudelaire, a híres aktfestő Csók István, még Weöres Sándor is. Don Quijoteként mindig Dulcineát, a csodálatos hercegkisasszonyt kerestem, ám rendre kiderült, hogy hurkakészítők vagy libapásztorok. A rajzok, amiket róluk készítettem, megmaradnak és élik önálló életüket. A nehéz órákban vagy a betegségem idején azonban mindig a feleségem volt mellettem, ez a drága, áldott lélek. A barátnőim ilyenkor elhagytak vagy egy bölcs, intelligens kifogással éltek… Graham Green A kezdet és a vég című könyvében írja: Az emberi szerelemben soha nincs győzelem, csupán néhány taktikai siker a halál vagy a közöny végső veresége előtt. Érti? Előre veszi a halált, mert az tudható, létezik, van, eljön. Ám a közönynél nincs fájdalmasabb.

Shakespeare 66. szonettje Szabó Lőrinc gyönyörű fordításában a legaktuálisabb egy magányos, átkozódó, 75 éves ember számára:

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

Cívishír: Cyrano de Bergerac-hoz gyakran méri magát.
László Ákos: Rostand a kedvenc szerzőm. Cyrano monológja elkíséri az életem. Gyakran mormolom magamban. Ott lesz velem a kiállításom megnyitóján is:

Míg lenn maradtam a sötétben, hátul,
Mások kúsztak föl… A gyönyör, az élet,
A hír hő csókja mindig másoké lett!
De most, hogy vár az éjek éje rám,
Megnyugszom benne – szép volt Christian,
És lángész Molière…

Christian és Molière helyére ilyenkor mindig behelyettesítek valakit.

Bereczki-Csák Helga

László Ákos születésnapi kiállítása március 6-án 17 órakor nyílik a Vasutas Egyetértés Művelődési Központban (Faraktár utca 67.). Köszöntőt mond Mazsu János önkormányzati tanácsnok, megnyitja Arany Lajos művészeti író. A tárlat március 30-ig látogatható.

Grafikusművész
1940. március 6-án született Budapesten
1965-ben a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola képgrafikusi szakán végzett
Mesterei: Kádár Tibor és Feszt László
1982-ben települt át Magyarországra
Debrecenben él
Holló László-díjas, Debrecen város művészeti ösztöndíjával, az őszi és tavaszi tárlatok nívódíjával ismerték el. Művei a 20. század végének karizmatikus üzenetei
Lapjai expresszív, szürrealista asszociációkat sugallanak sok konkrét figuratív utalással.