Az erdélyi kecsketartó, aki a Hortobágyon valósította meg az álmát

Mi visz rá valakit arra, hogy csapot-papot otthagyjon, és egy másik országban kezdjen új életet? Ha csak közvetve, de erre a kérdésre is választ kaptunk Szabó Zoltántól, aki az erdélyi Marosszékről, a hegyek közül települt át a Hortobágyra, ahol jó messzire ellátni, és ahol egy kunhalom tetején állni magát a szédítő magasságot jelenti. Kacskaringós útja során, úgy tűnik, megtalálta a számítását. Kecskéket tart, sajtót, túrót készít, és az önállóságát, a szabadságát nem adná semmiért. Jelenleg Szásztelek közelében bérel egy területet, ott alakította ki a farmját.

– Ő Gerzson – mutatja be az egyik kecskét, aki komoly érdeklődést tanúsít a mikrofon iránt, és ha nem vigyázok, talán meg is eszi „szőröstől-bőröstől”. – Gerzson tavaly került hozzám, egy barátom adta kölcsön, mert szükségem volt egy bakra. Az enyém még túl fiatal volt, és tartottam tőle, hogy nem fog úgy dolgozni, ahogy kell, Gerzson viszont már rutinos. Nem is csalódtam benne, elvégzi, amit az utódok nemzésében el kell végeznie. Idén tavasszal aztán a barátom felajánlotta, hogy megvehetem, így most már végleg nálam van az otthona. Jó fej egyébként, mert annak ellenére, hogy bak, nem szokott megtámadni senkit. A fiatal bakomnak sajnos beakadt a lába a szénatároló rácsba, le is kellett vágni, utána hoztam Góbét, az alpesi bakot. Ő ott áll hátrébb, de nagyon fél az embertől, biztos, hogy nem fog idejönni hozzánk.

Zoltán története egyáltalán nem számít egyedinek, hiszen sok sorstársához hasonlóan ő is Erdélyből költözött az anyaországba. De hogy a hegyek után miért a hortobágyi pusztát választotta, az azért némi magyarázatra szorul. Marosszéken élt a családjával, és 2007-ben először egyedül jött át Magyarországra, ahogy fogalmazott, előbb csak szimatolt, hogy milyen is itt az élet, feltérképezte a lehetőségeket, majd amikor úgy látta jónak, hogy a többiek is jöhetnek, akkor hozta magával a családját. Azért a Hortobágyra jött, mert gyerekkora óta az állatok közelében élt, otthon is voltak kecskéi, tudja, hogyan kell tartani őket, és már akkor is nagyon szerette a velük való foglalatoskodást. – Először próbáltam építkezéseken elhelyezkedni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az nem az én világom – emlékszik vissza az újrakezdésre. – Eleinte ingáztam Románia és Magyarország között, és mivel hiányzott a jószág, egy idő után inkább olyan helyeken vállaltam munkát, ahol velük lehetett dolgozni. Így kerültem például a híres biogazdálkodó, Rózsa Péter faluvégi birtokára, majd később Szásztelekre költöztünk, ahol vettünk egy házat.

Egyszer csak csörgött a telefon…

Zoltánnak három gyermeke van, közülük ketten már nagykorúak, és Németországban dolgoznak, akárcsak a felesége, aki viszont nemsokára végleg hazatér. Csaknem két évig ő is ott kereste a kenyérrevalót. Mindenes, karbantartó volt egy szállodában, ami, ahogy fogalmaz, egy magafajta, állatszerető embernek szinte maga a pokol. Viszont nagyon jól lehetett keresni, így a fizetéséből félre tudott tenni annyit, hogy abból hozzákezdjen régóta dédelgetett álmához, a saját kecskefarm megvalósításához. Persze nem ment ez egyik napról a másikra, sok nehézséggel kellett szembenéznie. Például azzal, hogy a hatalmas pusztán, a Hortobágyon nem is olyan könnyű földhöz jutni, még ha sokszor ennek az ellenkezőjét halljuk is. – Mivel itt szinte minden a nemzeti parké, egy olyan kisember, mint amilyen én vagyok, nem nagyon rúghat labdába – mondja keserűen. – Az az igazság, hogy a nemzeti park annak adja a földjeit, akinek akarja. Az állami földhaszonbérleti szerződések pedig 20 évre szólnak, tehát mire azok lejárnak, és újra lehet rájuk pályázni, már öregember leszek. A legelőkért mindig nagy a harc, és általában a „nagyok” előnyt élveznek az elbírálásnál.

Zoltán elmesélte azt is, hogy tavaly kapott ugyan a nemzeti parktól öt hektárt, de abból nagyjából 3,6 hektár erdő volt, és csak 1,4 hektár legelő és kaszáló. Ráadásul már el is vették tőle… – Egyszer csak csörgött a telefonom, és mondták, hogy vissza kell adnom – idézi fel a történteket. – Nem sok időt hagytak. Harminc napon volt rá, hogy a kecskéimmel eljöjjek arról a területről.

Rámosolygott a szerencse

Hasonlóan járt azzal a földdel is, amit szintén bérelni szeretett volna. Szászteleken, a lakásuktól ötven méterre van a focipálya, gondolta, bead egy kérelmet, de visszautasították, mondván, hogy pályázni kell rá. Aztán kiderült, hogy nem volt semmiféle pályázat, és egy olyan ember kaszálhat ott, aki nem is a településen lakik. De, mint mondja, nem egyedi eset az övé, másoknak is voltak ilyen keserű tapasztalatai. – Ennek ellenére próbáltam talpon maradni – magyarázza. – Otthon tartottam a kecskéimet, és idős nénik kertjében kaszáltam a gazt, úgy gyűjtöttem össze egy kevés szénának valót, de az persze nem volt elég, ezért mellé mindig vásárolnom is kellett. Idén aztán ezt a 14 hektárt sikerült bérbe vennem egy magánembertől. Pedig sokan szerették volna megkapni ezt a területet, de valahogy rám mosolygott a szerencse. Jövő év augusztus végéig van bérleti szerződésem, de remélem, hogy maradhatok majd tovább is. Ez a 14 hektár bőségesen elegendő a jelenlegi állomány legeltetésére, de úgy tervezem, hogy növelem is a létszámot, hiszen 14 hektáron akár száz anyakecske is vígan megél.

Nem divat a kecsketartás

Az anyakecskéktől lefejt tej egy részét az ebesi sajtüzemnek adja le, de saját maga is készít finomságokat, túrót és különféle ízű sajtokat. Fejlesztéseket is tervez: pályázott egy sajtkészítő kisüzem megvalósítására, és ha megnyeri az erre a célra adható 6 millió forintot, akkor az összes tejet maga dolgozza majd fel. A jövőt illetően ugyanis bizakodó, egyre szélesebb vevőkörrel van kapcsolata, azt tapasztalja, hogy a kecskesajtot keresik, és szívesen fogyasztják az emberek. Egy esztergomi étterem tulajdonosa is megkereste, ha vele sikerül megegyeznie, akkor az egy biztos „láb” lehet a vállalkozásban. Ha ez nem jön össze, akkor sem esik kétségbe, mert a piacokon, vásárokban is el lehet adni a termékeket. Amíg beszélgetünk a hodályban, a kecskék sem nagyon mozdulnak, inkább az etetőkből majszolják a szénát, az abrakot. Aztán amikor kijövünk, Zoltán egy hangos gyertek!-kel hívja a szabadba a csapatot. El is indulnak rögtön, és pár perccel később már tőlünk jó ötszáz méterre legel az egész állomány. Közben megérkeznek a szamarak is, akiknek egy része bértartásban van Zoltánnál. Gyorsan körbeállnak bennünket, és közben újabb szamarak is jönnek, ezek már a sajátjai. Jó szándékkal, érdeklődéssel közelednek hozzánk, de még mielőtt összeszorítanának bennünket, inkább odébbállunk. Közben arról beszélgetünk, hogy vendéglátóm úgy érzi, végre megtalálta azt az életmódot, amire talán mindig is vágyott. Amit csinál, azt magának, a családjának csinálja, és senki máshoz nem kell alkalmazkodnia. Nem titkolta el persze azt sem, hogy a hétköznapok azért nem mindig rózsásak. Fejtörést okoz neki például az, hogy miből keresse meg a kenyérrevalót akkor, amikor a kecskék nem adnak tejet. Merthogy a szarvasmarhával ellentétben a kecske bizony ilyen állat. – Most már az apasztási időszakban vagyunk – magyarázza. – Ilyenkor már kevesebb tejet adnak. Tavasszal, az ellések után, amikor beindul a kecskék tejtermelése, napi 90 litert is tudok fejni, aztán ahogy haladunk előre, ez a mennyiség egyre fogy. Augusztusra már visszaesik 70 liter körülire, de előfordult idén olyan időszak is, amikor a nagy szárazság miatt csak 13 litert „produkáltak” a kecskék. Olyankor több lucernát, több szénát adtam nekik, és megemeltem az abrakmennyiséget is, így még fel tudtam tornászni 24 literre. Körülbelül 20 litert még most is tudok fejni, de november elejéig szép lassan elapasztanak az anyakecskék, és majd csak jövőre, februárban kezdődik minden elölről. Zoltán szerint a kecsketartás amúgy már nem divat, a környéken is alig foglalkozik ezzel valaki. – Pedig a kecskékkel nincs annyi gond, mint a marhákkal – mondja. Gyógyszer helyett kecsketej!

Itt van otthon

– Igaz, nem is adnak annyi tejet, mint a tehenek, de a tejük nagyon egészséges. Sokan talán azért nem kedvelik a kecskét, mert egy igazi kis ördög. Mindent lerág, mindenhol megtalálja a rést, ahol kiszökhet, nagyon oda kell rá figyelni, de aki ért hozzá, annak ez sem okoz gondot. Nyűgösnek is tartják, mert nem szereti a hideget, de a meleget sem, hamar megfázik, az esőt sem kedveli, de ettől függetlenül kellő hozzáértéssel, szakértelemmel egyáltalán nem kockázatos a tartásuk. Nem kell velük annyit foglalkozni, mint a disznóval vagy a szarvasmarhával. Tiszta víz mindig legyen előttük és persze só. Nyáron, a nagy melegben többször kijövök hozzájuk, cserélem a vizet, de ilyenkor, ősszel már kevesebbet isznak, elég, ha reggel és este megitatom őket, és napközben egyszer még rájuk nézek. Ha koszos a vályú, akkor kimosom, de ezen kívül teendő nincs velük. Könnyen ellenek, maguktól világra hozzák az utódaikat, általában kettőt-hármat, nem kell hozzá nekik az ember segítsége. Kell hozzájuk viszont türelem, de fontos a szeretet is, mert azt nagyon meghálálják, olyanok, mint a gyerekek. A teje pedig mint az orvosság! Nem azért mondom, hogy reklámot csináljak magamnak, de tényleg így van. 

Egy csomó pénzt elköltenek az emberek gyógyszerre, miközben ott van a kecsketej, ami tele van a gyógynövények hatóanyagaival.  

Zoltán mindezekről olyan lelkesen beszél, olyan elégedettséggel az arcán, hogy kérdezni sem kell arról, szereti-e a munkáját, szereti-e a Hortobágyot, mondja ő magától is.  – Eleinte volt honvágyam, meg hiányoztak a hegyek is, de hamar nagyon megkedveltem a pusztát. Itt jó messzire el lehet látni – neveti el magát. – Erdély a szülőhazám, de most már itt vagyok itthon, és egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A három gyermeke közül a legkisebbet jelenleg egyedül neveli, egészen addig, amíg a felesége haza nem tér a németországi munkából. Nem titkolja, hogy ez a helyzet azért nem egyszerű így, hiszen a munka mellett évek óta a jelenleg a hajdúböszörményi technikumba járó, most 17 éves fiáról is egyedül kell gondoskodnia.

Megtalálta a saját békéjét

Vendéglátóm az októberi napsütésben a szabadban lévő asztalhoz invitál, sajttal, túróval, szalonnával és jóféle házikenyérrel kínál. A falatozás közben tudom meg tőle, hogy fűszeres, lila hagymás, natúr, köménymagos, fokhagymás és füstölt sajtot szokott készíteni. A legnagyobb sikere a füstöltnek van, még Budapestről is eljönnek érte ide, a „világ végére”. Nem mesze az asztalunktól egy sajtkendőbe bugyolált termetes golyó lóg egy gerendáról, csepeg belőle a savó, messze nincs még készen, és mint Zoltán szavaiból kiderül: a nagyjából kétkilós sajthoz 10 liter tejet, azaz 3500 forintnyi alapanyagot használt fel. Sokat veszít még a súlyából, mire elkészül már csak 1,2 kilós lesz. Kilóját 6 ezer forintért adja el, amolyan bevezető áron, mert, mint mondja, azok, akik régóta foglalkoznak ezzel, 8 ezer forintot is elkérnek érte. A költségekhez még hozzá kell számolni a melegítéshez felhasznált gáz árát, a saját befektetett munkáját, a saját idejét és az oltóanyagot. Mire elkészül, értékesíthető állapotba kerül a sajt, el kell telnie három napnak. Szerinte egyre többen jönnek rá már most is, később pedig még többen felismerik majd, hogy az urbanizáció tönkreteszi az embert, ezért ő próbál visszatérni az ősök életmódjához. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy megtermelje magának az alapvető élelmiszereket, de szerintem a következő években, évtizedekben egyre inkább ebbe az irányba mozdul majd el a világ – fogalmaz. – Aki teheti, aki egy kicsit előrelátó, az próbáljon meg felkészülni azokra a változásokra, amelyek szerintem kikényszerítik az önellátásra törekvést. Mert ha van otthon egy darab sajtod, egy darab kenyered, egy oldal szalonnád, akkor már nem vagy rászorulva senkire.
Ma már nosztalgiával gondol arra az időre, amikor elhagyta Erdélyt, és új életet kezdett a családjával Magyarországon, ahol bár ugyanazt a nyelvet beszélik, mint amit ő, maga a közeg mégis teljesen idegen volt a számára.

– A fiam három hónapos volt, amikor végleg eldöntöttük, hogy áttelepülünk Magyarországra – emlékszik vissza. – Erdélyben akármibe fogtam bele, valahogy mindig akadályokba ütköztem azért, mert Szabó Zoltánnak hívnak, és nem valamilyen román nevem van. Ez így most jó. Úgy érzem, a helyemen vagyok, hátha még fejleszteni is tudok majd, akkor szerintem minden rendben lesz. Nagy közhely, de tényleg igaz, hogy az ember csinálja azt, amit szeret, mert ha nem így tesz, akkor sose találja meg a saját békéjét.

Takács Tibor