Ahol sosem voltak hullámvölgyek
Ebben a városban mindenkinek van valakije – ha nem rokona, akkor barátja, szomszédja, ismerőse –, aki táncolt vagy táncol a Hajdúban. Ezáltal egész Debrecennek köze van a néptánchoz, a Hatvan utcai székházhoz és ahhoz az utánozhatatlan miliőhöz, ami a táncosokat veszi körül. A kívülállók is tudják: a Hajdú védjegy. Messzire ragyogó büszkeség. Máskor sajgó vádli, izomláz, feltört sarok, kőkemény munka. És bámulatos erejű közösség.
Tiszai Zsuzsa nagy táskát cipel a szerkesztőségbe: tényleges súlya van a sikernek – ilyen három domborműve egyetlen hazai együttesnek sincs, ugyanis a szakma egymás után három folyamatos „kiváló” minősülés után Martin György Emlékplakettet adományoz. A legutóbbit február 25-én vehették át az Operettszínházban, ezzel a teljesítménnyel ők az első együttes az országban.
Az alapítványi formában működő Debreceni Hajdú Táncegyüttes jövőre 65 éves lesz: Tiszai Zsuzsa és férje, Lovas Bálint „régi” táncosokként 1994-ben vették át a vezetését, ma körülbelül négyszázan járnak hozzájuk – felnőttek, ifik, kicsik, sokan közülük olyan gyerekek, akiknek már a szülei vagy nagyszülei is hajdúsok voltak. Alapfokú művészeti iskolát, két óvodai, a (majdnem) későn kapcsoló műkedvelőknek HajKeFe (Hajdú Kezdő Felnőttek) csoportot is működtetnek, akik között vannak olyanok, akik már 12 éve táncolnak „kezdő felnőttként”, ezért a tőlük frissebben érkezők számára jött létre ebben az évben a Hajcsat csoport, vagy ott van a Hajdan Hajdú, ahol a szeniorok ropják.
Az eltelt 23 év azonban nemcsak bátor csizmaszárcsapkodásból állt. Nagyjából a rendszerváltás óta az együttesnek el kell tartania magát, ami azt jelenti, hogy közüzemi számlák jönnek és bért kell fizetni mindenkinek a takarító nénitől a néptáncpedagógusig. Az önfenntartás feladatához bizony fel kellett nőni. Tiszai Zsuzsa elmondta, sosem feledi, az 1997-es Amerikai Egyesül Államokbeli útra tízezer forintonként szedték össze a pénzt. Azóta megfordultak Mexikóban, Brazíliában, Kanadában, Algériában, Japánban és három éve Indonéziában is, hogy csak a távolabbi helyszíneket emeljük ki. Azóta viszont nagyobb s kisebb útra sem tudtak vállalkozni. Nem titok: a távoli fellépések mindegyikének útiköltségébe nagy összeggel be kell szállni a táncosoknak is, az ott-tartózkodás költségeit (általában) a fesztivál állja.
A Hajdú idén ősszel meghívást kapott Chilébe – a dél-amerikai országban több mint két hetet töltene zenészekkel összesen 30 fő egy nagyszabású fesztivál keretében.
Páratlan lehetőség ez arra, hogy a magyar kultúrkincs egy darabját megmutathassuk a világnak. Az együttes ekkora kiadást azonban nem tud kigazdálkodni, hiszen több millió forintról van szó. Mégis megérdemelnék a táncosok, hiszen sok lemondással járó és kitartással teli év után jutottak el idáig, amatőr együttes lévén pedig mindenki munka, család vagy a tanulmányai mellett jár próbákra és fellépésekre. Éves szinten pedig számos jótékonysági műsort adnak a város különböző oktatási-kulturális-szociális intézményeiben.
Tiszai Zsuzsa tapintattal beszélt arról, hogy támogatókat keresnek. Mint mondta, hazánkban valódi mecenatúráról nem, inkább szponzorációról lehet beszélni, ám mivel az együttes nem túl jó reklámhordozó, az anyagiakért cserébe elsősorban fellépést tudnak vállalni.
– A legtöbb együttes életében vannak mélypontok, szakadékok, generációváltások. Generációváltás a Hajdúnál is volt, hullámvölgyeink azonban soha. Köszönhető ez többek között annak, hogy különös gondot fordítunk az utánpótlás-nevelésre. Ezen kívül együttesünk legnagyobb ereje abban rejlik, hogy minden oktató itt nőtt fel, itt szívta magába a tudást, a közösség iránti feltétlen elkötelezettséget, itt nevelődött bele észrevétlen az együttes hagyományaiba, egyben egy igazi nagycsaládba. Ez a mi erőnk – fogalmazott Tiszai Zsuzsa.
A sok munka mellett megannyi erkölcsi megbecsülésben is részesültünk: állami Csokonai Vitéz Mihály közösségi díj, Magyar Örökség díj, Pro Urbe díj, a teljesség igénye nélkül.
– A szakmai elismerések mellett viszont nagyon fontos számunkra a szülők, a közönség elégedettsége: olyan sok gyermek jelentkezik évente, hogy sokszor nehezen tudunk mindenkit felvenni. Egy-egy felnőtt farsangi bálban pedig több mint kétszázan vagyunk a régi táncosokkal együtt. Ez egy igazi, egész életre szóló, értékteremtő közösség.
Bereczki-Csák Helga
