A megátkozott petricsésze
Kerülni szeretném, hogy az olvasót magánéleti vonatkozásokkal terheljem, ez alkalommal azonban el kell tekintenem a fő szabálytól. Születésem után néhány héttel – a szép családi hagyománynak megfelelően – megkereszteltek a római katolikus egyház szertartási rendjének megfelelően. A részleteket érthető okokból nem tudom felidézni, de az elmondások szerint a pap, lábszársovány, nehéz tekintetű helybéli, nyomorult életével menthető okokból szokás szerint hullarészeg volt, így orientációs problémái miatt sikerült szemen spriccelnie, melynek következtében végigüvöltöttem a ceremóniát; talán innen eredeztethető a későbbi távolságtartás.
Emlékeim szerint szüleim, nagyszüleim könyvtárában is fellelhető volt a Szentírás, melyet valamivel később – merő sznobériából – magam is áttanulmányoztam, de rokonságom tagjai nem jártak gyakran templomok környékén, s ha a turisztikai desztinációkat nem számítjuk, magam sem. Viharos gyermekkorom befejeződött immár, legalábbis biológiailag, más vonatkozások máig vitattatnak; a hit pedig úgy társul mindennapjaimhoz, ahogyan azt a közvélemény kutatók a
„vallásos vagyok, a magam módján”
rubrika beikszelésével jelölnek. Egyházam jeles képviselőinek megnyilvánulásait különböző hőfokon, kisebb-nagyobb lelkesedéssel fogadtam, s bár közéleti szereplésük nem egy esetben bizonyult ambivalensnek, akadtak, akiknek sikerült kivívniuk (Prohászka, Mindszenty, II. János Pál) elismerő megbecsülésemet.
Azt viszont mindig is derűs szemlélődéssel figyeltem, amikor jeles egyházfik születési kevésbé kulturáltan fogalmazva szaporodás ügyekben hallattak magukról. Erotikus élményekben legfeljebb csak akkor lehetett részük, ha valamelyik oldalági nőrokon fennakadt a kerítésen vagy etetés közben fellökte a vezérkoca; egyebekről nem szólván: így is meggyőződésem, hogy a cölibátusra fölesküdött szent emberek életükben legalább egyszer megszegték a nagy fogadalmat, csak nem mindegyikre nyitották rá az ajtót.
Ennek előrebocsátásával talán érthető miért váltott ki bennem is némi megrökönyödést Veres püspök nemzeti ünnepünkön tett hírhedté vált lombikpogromos beszéde. Azon túl, hogy – nagykancellárhoz méltatlanul – kihasználta a köztársasági elnök jelenlétét és egy merészet rúgott a kormányba is, a jeles főpásztorban - tudvalevőleg - már jó ideje elment az alapjárat. Tanulmányai során nem találtuk nyomát, hogy a kérdésben alaposabban elmélyült volna, vélhetően a szakirodalom esküdt ellensége, jellegzetes homo faber; de hallhatóan csatlakozott a vatikáni demens öregúr világról vallott zavaros nézeteihez.
S ha mindez még nem volna elég; egy röpke interjúban azt is hozzáfűzte az elhangzottakhoz, hogy azok az egyébként vallásos emberek, akik részt vesznek a programban: tudatlanok. Még nem tudni ezzel hány százezer embert bántott meg, az illetékes egyházkerületben vélhetőleg egyre inkább kiüresedik majd a persely. Nem feladatom, hogy érveket soroljak, akiket közelebbről érdekel, olvassák el a mélyen hívő Skrabski Fruzsina szép és nagyon emberi vallomását ez ügyben.
Időközben azonban a püspök szintet lépett. Újra hangot adott dilemmájának és egyben azon is háborgott, hogy
a be nem ültetett petesejteket a kozmetikai ipar használja fel.
Utóbbi kijelentést a csillagok jelen állása szerint nem tudni mire alapozza a keresztes lovag, az embriókat ugyanis más pároknak vagy orvosi kutatási célokra lehet felajánlani; kozmetikai ipari alkalmazásról szó nincs. Veres szerint viszont igen, tehát aki úgy gondolja, hogy valami kellemes illatú dezodort használ: tévedésben van; valójában egy tercsi-fercsi-kata-klárából készült mixtúrát spréhel magára. No, nekem ezt a szintugrást már nem sikerült követnem; talán a szándék is hiányzik. Kikeresztelkedésről még nem gondolkodom, de elképzelhető hogy lecserélem a cégtáblát. A görög katolikusoknál például lehet szaporodni a papoknak is, meg finomabb a pogácsa is. Ráadásul Debrecenben a hit mellé újabban stallumot is adnak.
Szalmási Nimród
