Debreceni 21-es: Adorján Zoltán 60 évesen még elmotorozna Budapestig egy keréken

Debreceniek, akik nagy utat jártak be, mire ide- és odaértek, ahol most vannak. Sorozatunkban a helyi közélet megkerülhetetlen alakjait mutatjuk be olyan címszavakban, amit maguk választanak. Mi csak kérdezünk. Huszonegyet. Ezúttal Adorján Zoltántól, minden idők legjobb magyar salakmotorosától.

Cívishír: Nagy a csend Adorján Zoltán felől mostanában. Az évtizedek alatt felhalmozott tudást, rutint kamatoztathatná a debreceni salakmotorozásban. A sportága most mászott ki a szakadékból, és a hét végén nagyszabású versenyt is rendeznek a Gázvezeték utcai stadionban!
Adorján Zoltán: A járvány ideje alatt nem volt hova menni, nem csak a mi sportágunk szenvedett, hanem majdnem mindegyik. Most igazán nincs rám szükség a Gázvezeték utcán. A pálya gazdája most a volt szerelőmnek az öccse, Baráth Norbert, és úgy gondolom, a legjobb kezekbe került a létesítmény. Magához vette Tihanyi Sanyi barátomat, aki a stadion mindenese, remélem, rövid időn belül lesznek fiatalok, és akkor edzést is fog tartani. Én most kirakatembernek vagyok jó, ha valahol meg kell jelenni képviselni a sportágat, akkor szívesen, örömmel megyek. Van egy motorszerelő műhelyem, ott dolgozom.

Cívishír: Hová lettek az edzői ambíciók?
Adorján Zoltán: Volt egy akadémiám, de a támogatóm visszalépett, pénz hiányában pedig nem lehetett folytatni. Sajnos már a csírájában elhalt ez az egyébként jó kezdeményezés. Remélem, most beindul az utánpótlásnevelés, tudomásom szerint már beszereztek tanulómotorokat. Tihanyi Sanyi a legmegfelelőbb ember erre a feladatra! Neki sokkal nagyobb türelme van, mint nekem, éppen ezért szerintem én nem lennék jó edző. Túl magasak az elvárásaim, vagyis nem tudok elvonatkoztatni magamtól, attól, ahogyan én edzettem annak idején. Ezzel az új generációval egyébként is sokkal nehezebb boldogulni, szinte lehetetlen.

Cívishír: Kemény szavak! Mi a baj a mai fiatalokkal?
Adorján Zoltán: Teljesen bezárkóztak az internetes világba, a gyerekek legalább 80 százalékáról elmondható, hogy okostelefon-függő. Miközben ott élik a világukat, teljesen elvesztik a realitásérzéküket. Ez ugyanolyan betegség, mint bármelyik más függőség, ahová már sokszor kevés a szülő is, szakemberhez kellene fordulni. Mindez természetesen kihat a sportra is. Utánpótlásneveléssel foglalkozó futballedző ismerőseimtől hallom, hogy alig jelennek meg egy toborzón. Régen ezrével mentek a fiatalok egy-egy kiválasztóra, a legjobb esetben is százan vannak. Más kérdés, hogy örülnénk mi száz jelentkezőnek a salakmotorpályán, de még kéttucatnak is!

Cívishír: Melyik szülő meri elengedni a gyereket oda, ahol olyan motorokkal száguldoznak, amelyek álló helyzetből jobban gyorsulnak, mint az F1-es autók, ráadásul nincs rajtuk fék! Normális? – mondaná Besenyő Pista bácsi.
Adorján Zoltán: A fék ellensége ennek a fajta motorozásnak, a fizikát ugyanis nem lehet megerőszakolni. Ha valaki ráfékezne, ellenkező erőhatás érné a motort, abból nagyobb esések lennének, mint fék nélkül. Ma már jóval biztonságosabb a salakmotorozás, mint az én időmben. A motorok is jobbak, a légpalánk pedig óriási találmány. Amióta felszerelték a pályákra, nem is láttunk komoly sérüléssel járó esést.

Cívishír: Nem akarok ünneprontó lenni, de idén a hatodik ikszet is elrúgja. A hatvanat testben vagy lélekben érzi inkább?
Adorján Zoltán: Igazából se így, se úgy. Fizikailag remekül érzem magam, kivéve reggel hét és nyolc óra között, amikor nagyon nehezen indulok be, de fiatalabb koromban is ez volt rám jellemző. Elképzelhető, hogy közrejátszik ebben a sok esés is, de benne van a genetika is, nagyon kötött izomzatú vagyok. A ízületeimre harmincéves koromban azt mondták, olyan, mint egy hatvanévesé, azóta gondolom, csak romlott a helyzet. Lélekben egyáltalán nincs nyoma bennem a kornak, boldog nagypapa vagyok, szép és fiatal barátnőm van. Szép az élet!

Cívishír: Ha hatvanéves fejjel visszatekint a pályafutására, azt látja, olyan magasságokban járt, ahol magyar se előtte, se utána nem fordult meg ebben a sportágban. Elégedett, vagy van hiányérzete?
Adorján Zoltán: Hamarosan részletesen visszatekintek a pályafutásomra, mégpedig egy könyv formájában. Nem az eredményekre hegyezzük ki a történetet, hanem Adorján Zoltánra, az emberre. Ebben a könyvben benne lesz az egész életem. Amikor motoroztunk, népszerűek voltunk, annyira szerettek minket, hogy még esküvőkre is meghívtak díszvendégnek. Jó világot éltünk régen, de most sem panaszkodom. Egyébként szerencsésnek tartom magam, mert nem mindenkinek adatik meg, hogy amit szeret, ahhoz ért is. Van, aki hatvanévesen jön rá, hogy valamiben jó, de már késő benne kiteljesedni. Én jókor voltam jó helyen. Akkor kezdtem el motorozni, amikor tele volt a pálya tanulómotorral, és amikor beértem, pont akkor jött egy generációváltás. Később el tudtam menni profinak. A salakmotorozásnak minden szintjét megjártam.

Cívishír: No de nem minden debreceni gyerek kötött ki a Volán-pályán akkor sem. Úgy tudjuk, az élet eleve elrendelte, hogy motorversenyző legyen.
Adorján Zoltán: Édesapám motorokat szerelt, amit – érdekes módon – autodidakta módon tanult meg, mert egyébként képzettség nélküli vasutas volt. Állandóan bújta-szerelte a motorokat, előfordult, hogy még édesanyám is segített neki a szobában. Így aztán hatévesen már jobban motoroztam, mint más húszévesen, és nem az esetleges tehetségem miatt, hanem azért, mert a motorozás volt apám mindene. Amikor jó jegyet vittem haza az iskolából, egész délután motorozhattam a legelőn, amikor rosszat, akkor nem.

Cívishír: Ha száműznék egy lakatlan szigetre, ahová csak egyetlen trófeát vihetne magával, melyik lenne az?
Adorján Zoltán: Sok interjút adtam már, de ezt először kérdezik tőlem. Várjunk csak, egy kicsit gondolkodom kell… Megvan! Az 1985-ös Európa-bajnoki harmadik hely az NSZK-s Pockingban. Akkoriban a magyar salakmotorsportot nem igazán jegyezték, mégis bejutottam a világ legjobbjai közé. A sportértékét tekintve ezt a harmadik helyet becsesebbnek tartom, mint sok első helyet. Természetesen az is nagy eredmény volt, amikor bejutottam a Grand Prix-ba, de 36 évesen azt már szinte elvártam magamtól, hiszen régóta ott kopogtattam a kapujában. A Tihanyi Sanyival elért páros világbajnoki bronzérem is nagy fegyvertény volt, de azt a mezőnyt akkor már nagyon ismertem, a többségüket korábban már legyőztem. Az az 1985-ös bronz, az a legnagyobb!

Cívishír: Apropó, Subi! Tihanyi Sándorral ikertestvérek is lehetnének, ha hasonlítanának egymásra. Illik egy jó barátot ennyiszer legyőzni?
Adorján Zoltán: Még az is lehet, testvérek vagyunk, a szülők nagyon jóban voltak egymással, ki tudja, mi történt annak idején. Vicc nélkül: Sanyit nagyon nagyra tartom, mert én a helyében már régen abbahagytam volna. Nagyon jó versenyző volt, vert is meg több futamban, de a végén mindig mögöttem végzett. Én nem tudtam volna örök második lenni, bennem mindig, minden körülmények között dolgozott a győzni akarás.

Cívishír: Akkor azét is bosszantom egy kicsit. Nyert zsinórban kilenc magyar bajnokságot, majd két év után még négyet. Mi történt 1992-ben és 1993-ban?
Adorján Zoltán: Elég erős dohányos voltam, és bár akkor még nem éreztem ennek a hátrányát, úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb majd érezni fogom. Le is tettem a cigit, de hirtelen híztam három kilót. Tudom, hogy ezen sokan mosolyognak, mert egy átlagos emberél három kiló nem tétel, de egy 62 kilós motorosnál az. Az exfeleségem meg is jegyezte, hogy másképp ülök a motoron. Mikor visszaszoktam a cigarettára, ledobtam a három kilót, és újra nyertem négy magyar bajnoki címet zsinórban.

Cívishír: A Wikipédián azt írják, argentin bajnoki címmel is dicsekedhet. Vélhetően nem tartozik a legértékesebb trófeái közé, de egy rövid élménybeszámolót megér!
Adorján Zoltán: A kilencvenes évekről beszélünk. Armando Castagna barátomnak voltak kapcsolatai Argentínában. Ő kérdezte, hogy van-e kedvem kimenni, mire azt válaszoltam, hogy ha családostul mehetek, akkor igen, még úgy is, hogy tudtam, meggazdagodni nem fogunk, de annyi pénzt adnak, hogy jól megleszünk. Így kerültünk ki. Az első versenyen megállt a motorom a karburátor hibája miatt, így Armando tartalékmotorjával mentem tovább, amíg Baráth Luigitól nem jött meg az új alkatrészt. Csak mellékesen teszem hozzá, hogy Armandót a saját motorjával is megvertem. Jól mentek a hazaiak, volt köztük néhány kifejezetten tehetséges motoros, de összességében nem volt erős mezőny. Egy cseh, egy svájci és Armando volt a legnagyobb ellenfelem. A 14 versenyből kilencet vagy tízet nyertem meg, így lettem bajnok. Egy kalandnak jó volt, a sportértéke nem túl nagy.

Cívishír: A családi kitekintő alapján arra aligha emlékszik, mikor ült először motorra, de arra minden bizonnyal igen, hogy mikor tört először csontja a pályán!
Adorján Zoltán: 1979. április elsején, Nyíregyházán. Hajdú Zolival már akkor a felnőttek között szerepeltünk. Ő ment a második helyen, én a harmadik helyen küzdöttem, hatalmas port kavartak az előttem haladók, nem láttam, amikor Zoli elesett, hátulról belementem, így én is nagyot estem, agyrázkódást kaptam. Azt sem tudtam, melyik országban vagyok, mégis visszamentem a pályára, az új startra. Ilyen állapotban az első egyenes után puff, egyből nekimentem a palánknak, eltört a lábam hat helyen.

Cívishír: Van még ép végtagja?
Adorján Zoltán: Már nagyon régóta nincs, de érdekes módon a kulcscsontom sose tört el, pedig az, tudjuk, hamar törik. A fiam nemrég bukott egyet, három helyen tört el a kulcscsontja.

Cívishír: Ezek után engedi, hogy motorra üljön?
Adorján Zoltán: Már 36 éves, nem tudom neki megtiltani, de nem is akarom. Supermotózik, mert a salakmotor nem jött be neki, de rendkívül büszke vagyok rá, és támogatom mindenben, amiben tudom. Most már magamat látom benne.

Cívishír: A motorversenyző kihívja a sorsot maga ellen, különösen a salakos, aki palánkok között száguld. Mit gondol?
Adorján Zoltán: Én aztán mindent kipróbáltam, mert nekem mindegy, csak püfögjön, menjen. Indultam teremkrosszversenyeken is, rengeteget száguldoztam gyorsasági motorral is. Tapasztalatból mondhatom, hogy a salakmotor a legkevésbé veszélyes az összes motoros szakág közül. A krosszos ide-oda repked, mindig ki van téve a bukásnak. Az olyan, mint egy bokszmeccs: aki nyer, az is sok pofont kap. A salakmotorban nem mindig kapsz pofont, főleg akkor, amikor végig az élen haladsz.

Cívishír: Adorján Zoltán, az ikon hatvanévesen milyen motoros?
Adorján Zoltán: Egy keréken el tudnék menni Budapestig, de most éppen nincs motorom, csak egy robogóm. Korábban volt minden fajta supermotóm, imádtam, de rájöttem, hogy hiába tudok én mindent a motorral, ha valaki kilép elém, el fogom ütni. Chopperre vágytam, gondoltam, öregesen elmotorozgatok, ki is néztem magamnak egy Suzuki Intrudert, de a fiam azt mondta: „Fater, ne legyél hülye, egy hét alatt megunod, nem tudsz te nyolcvannal gurulni!” Rábeszélt egy használt Ducati Monsterre, amit én tökéletesen felújítottam, gyönyörűen nézett ki, de egy hónapon belül megvették. Erre vettem egy másikat, azt is elvitték. Összesen tizenhárom Ducatim volt. Mindegyiket magamnak vásároltam és újítottam fel, de mindegyiket kiudvarolták.

Cívishír: Ezreknek, tízezreknek az ikonja Debrecenben és azon túl is, de vajon kik Adorján Zoltánnak az ikonjai?
Adorján Zoltán: Ha magyar, akkor Sziráczki István, mert ő volt a nagy bajnok, amikor én a szárnyaimat bontogattam, és őt akartam megverni. Amikor ez először sikerült, egy kaján vigyorral mentem oda hozzá, de azt felelte, hogy majd akkor vigyorogjak, ha ötször nyerek magyar bajnokságot, mint ő. Az ötödik bajnoki címemnél aztán már nem ugrattuk egymást, mert tiszta szívből szurkolt nekünk, egy igazi sportember volt. Ha külföldi nevet kell mondanom, akkor nálam az első helyen egyértelműen Ivan Mauger áll, aki kilencszeres világbajnok. Szerintem ő volt minden idők legjobb salakmotorosa.

Cívishír: Beszéljünk a „piszkos anyagiakról”! Jól tudott élni a salakmotorozásból?
Adorján Zoltán: Aki valamelyik profi ligában motorozott, az annak idején is jól élt. Ma már azonban más a helyzet. Ha most motoroznék az akkori kvalitásommal, akkor heti 4-5 ezer eurót keresnék. Az én időmben nem volt ekkora pénz a sportágban, igaz, nem is volt ekkora nyomás a mezőnyön, ma már sokkal több a jó versenyző, nagyobb a konkurencia. Nem kerestem rosszul, de nagyon sok költségem volt. Versenyszezonban átlagosan heti kétszer álltam rajthoz, ami rengeteg utazással, felkészüléssel, motorszereléssel járt. A végén már nagyon nehezen tudtam finanszírozni a versenyzést.

Cívishír: Van az a pénz, amiért elhagyná Debrecent? – a rovat állandó kérdése, de az ön esetében tudjuk a választ: nincs. No de mi a legjobb Debrecenben, és mi a legrosszabb?
Adorján Zoltán: Rengeteg lehetőségem adódott, akár másik kontinensen is, de komolyabban fel sem merült bennem, hogy máshol telepedjek le. Mi a legjobb Debrecenben? Számomra az, hogy itt születtem, itt nőttem fel, ide tartozom, itt ismerek mindenkit. Lokálpatrióta debreceni vagyok. Rosszat csak annyit tudok mondani, hogy időnként az az érzésem, mint annak idején Argentínában, ahol a nyomornegyed végén ott termett hirtelen egy luxuslakópark. Sokszor hasonló kontrasztot érzek Debrecenben is. Természetesen nem mondom azt, hogy a debreceni lakótelepek nyomortelepek, de a fejlesztésük meglehetősen lassú ütemben zajlik. Azt is értem, hogy a belváros és a Nagyerdő miért kiemelt övezet, nagyon helyesnek tartom, hogy ott jelentős beruházások valósultak meg, csak azt mondom, hogy lakóteleppel, a külső kerületekkel többet kéne foglalkozni.

Cívishír: Bízzunk benne, hogy olvassák ezt a döntéshozók, mi is nyaggatjuk őket ebben a témában! Van bármiféle kapcsolata valamilyen „kőolajmentes” sportággal?
Adorján Zoltán: A küzdősportoknak nagy rajongója vagyok. A boksznak már régóta, újabban pedig az MMA-nak, vagyis a ketrecharcnak is. A küzdősportokban meglátszik, ki a férfi! Ott nem lehet a motorra, a szerelőre fogni semmit. Nem mintha mi gyakran kerestünk volna kifogást, csak a technikai sportban több összetevője van a sikernek. A szorítóban vagy a ketrecben azonban nem lehet kifogás. A focival kapcsolatban el kell mondanom egy érdekes történetet. Amikor aktívan motoroztam, ellenségként tekintettünk a focistákra, azt hittük, most már tudom, tévesen, hogy azért nincs a salakmotorra pénz, mert minden a focistákra megy. Aztán amikor személyesen megismerkedtem néhányukkal, kellemesen csalódtam, hiszen nagyon jó fejek, le a kalappal előttük. Bernáth Csaba megy a közjóért is, egy tündéri fazon, ha Dombi Tibivel beszélgetek, fetrengek a röhögéstől, Sándor Tamás ugyancsak rendkívül szórakoztató, nagyszerű egyéniség . Nagyon megkedveltem a srácokat.

Cívishír: Lesz még egy Adorján Zoltánja a debreceni salakmotorozásnak?
Adorján Zoltán: Hogyne lenne! Zolika, a kisunokám. Most még csak kétéves, de már most titkos favorit, a leendő nagyágyú. Állandóan brrm-brrm van a fiaméknál, meg van őrülve a motorokért. Alig várom, hogy nőjön még egy-két évet, és ráüljön egy igazira!

Cs. Bereczki Attila