Apa, mi az a hóember?

Hogy is érdekelhetné az embereket, mivé lesz a vajkrém doboza és a taknyos zsebkendő, amikor az sem érdekli őket, ki lakik a szomszédban? Honnan is tudhatnák, hová kerül a kukából a műanyagra épített életünk összes műanyag tartozéka, amikor azt sem tudják, hol van szelektív sziget? Olyan helyen élünk, ahol a „gondosan” válogatott hulladék újabb válogatásra szorul, és a maradék megdöbbentően kis százaléka hasznosítható csak újra. Mintha ennek az országnak csak az analfabéták és színvakok jutottak volna, akik nem tudják elolvasni, mit és melyik konténerbe szabad dobni. Háromból (üveg, papír, műanyag) lehet választani: tényleg sok, tényleg zavaró, szinte riasztó a sokféleség.

Léteznek, kevesen persze, akik tántoríthatatlanul bíznak, és – mivel csak ott van gyűjtő – a település távolabbi pontjára hurcolják a hetek alatt összeválogatott szemetüket. Autóval. Logikus, nem?

Greta Thunberg az, aki. Az anyja meg az apja gyereke. Egy 16 éves svéd lány, aki olvas, tájékozódik, amit pedig leírva lát, azt képes összevetni a valósággal, amiben él. Erről véleményt alkot, kiáll, elmondja.

Elnézést, manapság hány 16 éves képes is erre?

Nézzük részleteiben: hány 16 éves olvas? Sok? És mit? Hány 16 éves tájékozódik? Sok? És honnan? A X-Faktor veszélyzónájából? Hány 16 éves képes összevetni a Facebook arcukba hányt infóáradatát a realitással? Hány 16 éves képes a tapasztalatairól, a kétségeiről véleményt alkotni? Hány 16 évest érdekel a saját szűk életterén kívül bármi tágabb? Na és a lényeg: hány 16 éves képes összeszedetten elmondani 12 mondatot a nyilvánosság előtt? Szóval

ez a gyerek semmi különös, csak épp rendelkezik azokkal a képességekkel, amivel egy tök átlag 16 évesnek illik rendelkeznie. Mi több: érdekli valami.

Greta ezzel együtt újat nem hozott: nem áll szándékában megváltani, majd egy durvább munkahét alatt újra megteremteni a világot vagy kedvezményes csomagban elnyerni a bűnök bocsánatát. A végtelenül ellenszenves Messiás-kényszerképzetet a világ azon fele aggatta rá, amelyik ráér a neten fél napon át ütős Thunberg-mémeket gyártani, de amúgy zavarba jön, ha a boltban (arccal) kérni kell egy fél kiló kenyeret. Greta annyit szeretne elérni, hogy a válságot válságként kezelje a média és a politika. Vélhetően annyit ugyanis a hülye is sejt, hogy a primer energiaforrásaink készlete véges, ráadásul nem az autók kipufogója a legnagyobb gond: a teherhajók és a repülők által kibocsátott üvegházhatású gázok kinyírják felettünk az eget, amitől besüt a Nap, attól elolvad a jég, és mindennek a végén majd nagyon bambán fognak nézni a jegesmedvék a rotterdami halpiac parkolójában. Ez a most még túlzónak tűnő kép nagyon is valóságos lehet, simán megérhetjük. Ráadásul a tömeghez pont ebben a puritán stílusban kell szólni egész egyszerűen azért, mert másképp nem érti meg. Greta rávilágít: bárhol is tart a technológia, nem tart ott, hogy miután elfogyasztottuk a Földet, legyen megoldás rá, hogy mivel pótoljuk azt, ami már nem lesz. Magyarul: se Trumpnak, se Kínának, se Soros Györgynek, se Orbán Viktornak, se a NASA-nak, se a technokraták sokaságának gőze sincs róla, hogyan tovább. Nemhogy alternatívák nem állnak rendelkezésre, de egy fia félmegoldás sem.     

 Az Ég a házunk című könyv egyrészt megrázó családregény: Greta és húga, Beata is komoly nehézségekkel küzd: Asperger, autizmus, ADHD, mutizmus, mizofónia – míg az egyik heteken át nem eszik, a másikat a legkisebb zaj is kikészíti idegileg. Máskor Greta aggasztóan sokáig nem szólal meg, Beata pedig csak fáradhatatlanul táncol; az egyik utazni nem szeret, a másik otthon lenni – ilyen keretek között szervezzenek meg egy életet, amiben dolgozni, enni, menni, szeretni lenne jó, de főleg: élni… Az agyondicsért skandináv szociális hálóból ezek a gyerekek jó kis kelet-európai módra csusszannak ki: se az ellátórendszer, se az oktatás nem tudja őket hova tenni, kezelni, azaz a szülők úgy oldják meg ezt a két lányt, ahogy tudják. Malena és Svante Thunberg azonban, bármi is jön, mindvégig a gyerekeik mellett áll. Greta eltökélt klímavédelmi szándékát se nem gyengítik, se nem erősítik, csak kísérik. Van ebben valami bámulatos távolságtartás, amit minden szülőnek el kell sajátítania, akinek nem átlagos a gyereke, az ellenkezőjébe ugyanis hamar bele lehet pusztulni. Állni a járda szélén, míg a lányod a parlament előtt ülve sztrájkol, nem tenni egy plédet a feneke alá, nem tukmálni rá egy szendvicset. Csak figyelni. Ehhez rengeteg erő kell.

A könyv másrészt Greta részletekbe menő eszmefuttatása a klímaválságról és csalódásainak gyűjteménye ennek kommunikálásáról. Jegyezzük is meg gyorsan: Magyarország több nagyvárosában a napokban épp klímasztrájk zajlott: erről az állami hírközlő Magyar Távirati Iroda két fotóval számolt be, a kormányközeli médiumok pedig kizárólag a nevén sem nevezett eseményhez kapcsolódó forgalomkorlátozásokról. Korrekt. Amiről nem szólunk, az nincs. Hogy hatan voltak vagy ötvenen, nem lényeges; a szándék a fontos, hogy tudomást akarunk-e venni az ügyről, amit képviselnek.

Greta története nem szépirodalmi igénnyel megírt remekmű, nem is letehetetlen regény, mégis hasznos, mert nagyon mai. A gyerek is. A probléma is. A család vesszőfutása az idővel, a hatósággal, az egészségüggyel, az iskolával főleg.

Aki klímaügyileg marketingfogást emleget Gretát illetően, a szerint jól van az úgy, hogy november végén villámlik, minden nyár újabb melegrekordot hoz, egy vihar 15 perc alatt letarol egy megyét. Miért érdekelne ez bárkit? Jólvanazúgy. llyenek vagyunk: legyen fizetés, tévéműsor, csend, néha meg nevetés. Nagyobban képtelenek vagyunk gondolkodni.

Ezért vagyunk kicsik.

Nem is látszunk. Greta legalább kilóg a sorból.

Bereczki-Csák Helga