Zsigerből

Egy erdélyi látogatás napjainak felidézése például mindenképpen derűsebb percekkel gazdagít bennünket, mint valamely sarkalatos törvény lábjegyzetelt elemzése. A határ ugyanott van, ahol 22 éve volt, csak mind jobban kiszorul az erdélyi folklórból: nincsenek 6-8 órás várakozás utáni visszafordítások, csomagmegőrzés az utolsó magyar oldali papnál, bújtatott Bibliák, kenőpénznek használt antibiotikumok és Kent cigaretták. Románia egységét egységes bódéból biztosítja a magyar/román határőr, az útlevél/szig. járó motorral benyújtatik, miután átengednek, a megkönnyebbülés még a régi. Aztán két marokkal bele a csipszbe, na, átjutunk a Király-hágón, két hétig csak veletek, székelyek.

A székelyudvarhelyi temetőben egy kopjafán állítólag ez áll: itt is jobb, mint Csíkban. Csíkszereda városképileg valóban alkalmas hely az elvágyódásra, éjszaka rabok söprik az utakat, és állandóan sebességmérnek a helyi belszervek. Mégis tele a város fiatallal, akik tízig a Tilosban, utána a Depresszióban keresik a megújhodást. Az olténiai cipészsegéd uralma alatt épített förtelmes blokkházakban a szolgáltatás folyamatos, a melegvíz még pár éve is kétnaponta érkezett. A parabolák megbízhatóbban virtualizálják a valóságot, mint a transzszilvanizmus: a Telenor Erdélyben ugyan nem nagyon működik, mondókáját mégis minden gyerek dúdolja. ’89-ben, amikor a Conducator bőven uralta az étert, mindez még szürreálisabb volt. Parabolaantenna, videó akadt néhány lakásban, a többiek fizettek az elosztásért, és szombat esténként pornót néztek a lelkes helybéliek. Valamilyen bált kerestünk, ráadásul hagyományosat, tiszta forrásból, találtunk is egyet Csíkszentdomokoson. A híresebb zenészek lassan többet játszanak a városi táncházakban, mint otthon, és miközben ők szép lassan beemelődnek a nemzeti elitkultúrába, a falusiak nézik őket a tévében, és járják a verbunkot lakodalmas bugyirockra.

Balánbányán azonban talán még egy Korda György-koncert is segítene, olyan infernálisan rohad szét ott ház, ember, minden, ahogy ezt már Hollywoodban sem rendezné meg senki. Az összevissza furkált blokkházak falait kályhacsövek lyuggatják, a házak tövében és a hegyoldalban viskóváros, a szeméthegyeken tyúkok és bányászgyerekek kapirgálnak, ráadásul egy bódélakó fenyegetőzik románul a képünkbe: ez nem az a hely, ahol sokáig maradna az ember. Az első magyarul beszélő már nem tud magyarul (ami feltehetően nem az előrehaladott asszimilációnak, inkább a veszedelmesen közelítő delirium tremensnek köszönhető), a második meg csak annyit szeretne mondani, hogy segítsenek az otthoniak. Miközben itt sokan a romániai átlagkereset többszörösét keresik. Állítólag ’90 előtt nem volt ennyire lepusztulva a város, de most nem lógna ki Karachi külvárosai közül. Még az alkoholtűrést nemzeti sajátosságként megélő székelyek is elborzadva emlegették az itteni ivási szokásokat, helytállni nem volt időnk, mert a román lokálpatrióta egyre hangosabban üvöltött az arcunkba. Kétség nem fér hozzá, hogy a kisebbségi lét még nem minden, egy balánbányai szoba-konyha többségiként is elviselhetetlen.

Etnikai konfliktusról mindig hálás dolog tudósítani, színes, véres, mindenki megtalálja a rugdosásra méltót, résztvevő és újságíró egyaránt, konzekvenciáknak sincs híján soha a dolog. Most egy 21 évvel ezelőtti cigánypogrom helyszínén jártunk, Kászonújfaluban.
A hely nemcsak azért érdekes, mert nagyon eldugott vidék (ahajt van, mondják a székelyek, az ehejt az félnapi járás csupán), de azért is, mert elmagyarosodott románok is élnek szép számmal. Románul nem beszélnek, magyarnak tartják magukat, egyedül ortodox vallásuk utal származásukra. Lóvészen, egy csíki román faluban viszont római katolikusok a románok. Korábban görög katolikusok voltak, aztán amikor az egyházukat egyszerűen beolvasztották az ortodox egyházba, ők pápistának álltak.

Maga a kászoni pogrom a klasszikus forgatókönyv szerint zajlott. Nagy társadalmi-gazdasági változások odakint, belül a sérelmek, egy cigányember verekedésbe keveredik, amire a falu megindul, s felröppen a vörös kakas. Először a falu orvosához megyünk (rendőr nélkül jár ki a cigánytelepre), s jó helyre jöttünk, árnyaltabb lesz a történet. A cigányok közül sokan loptak, korábban a kollektívtól (tsz), aztán annak megszűnte után innen-onnan, de nemcsak ettől lettek frusztráltak a falusiak. Amikor a tsz-vagyon szétosztatásakor kiderült, hogy töredékét sem kapják vissza a bevitt eszközeiknek, szintén a cigányok tsz-beli tevékenységét okolták. A doktor szerint az sem tett jót a falunak, hogy a vállalkozóbb kedvűek s a tehetségesebbek elköltöztek, „s amilyen a falu, olyan a cigánya is.”

Látogatásunkkor a cigányok fele alakzatba rendeződik, és folyamatos duruzsolással kéreget, aki pedig nem a kórus tagja, az is a klasszikus változatot adja elő: segélyt kérnek (mindent, ami a faluba érkezett, a magyarok nyúltak le), mert ha nem kapnak támogatást magyarból, akkor sosem lesz nekik jobb. Mindenesetre az ajándéktárgyakat a végén adjuk át, akkor viszont testnek és szellemnek egyaránt kínálunk valamit. Például jó sok újságot kapnak, hazafelé látjuk magunk előtt, ahogy a félszuperbruttó kivezetéséről olvasgatnak. Kászonból hazafelé megállunk a Nyergestetőn, a 48-as emlékműnél. Különösen meghökkentő látvány az a fenyőfa, amire pár éve felmászott egy székely fiatal, kitűzte a magyar zászlót, lefelé jövet legallyazott, és végül televerte ácskapcsokkal a fa tövét, a kivágást megelőzendő. A Trianon-trauma feldolgozásának lassan hagyományossá váló módja ez, 20 évvel ezelőtt a Szent Anna-tónál történt hasonló, s amíg lesznek nemzeti jelképek, addig lesz igény a történelmi jóvátételre is. A másik fél is szeret ilyen eszközökkel kohéziót teremteni, a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobor kezében román zászló egyértelműsíti az állameszmét.

Aztán meg ülünk egy lóvészi házban s meghallgatjuk a marosvásárhelyi március néhány szereplőjét; Gyuri bátyánkat, az ady-telepi romák vezetőjét, aki előbb meggyőzött pár száz cigányt arról, hogy bár Romániában élnek, de mégis a magyarok mellé álljanak, aztán le is vitte a romákat, akik kiabálták, hogy ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok, beszél az öreg vásárhelyi ügyvéd, aki egy működésképtelen bugylibicskát vitt magával, meg tizenéves unokáit, ahogy zárt alakzatban, most vagy soha kiáltásokkal megérkeztek fokosaikkal a főtérre: jó pár politikus elvérzik majd azon, ha végső megoldások helyett inkább ezeket a sebeket gyógyítgatná; egy ideig kelendő lesz még a zászló.

Egy gyergyói faluban ért bennünket az este, sietnünk kell, másnap egy széki lakodalomba vagyunk hivatalosak, de erről majd legközelebb.

Szalmási Nimród