Mélymagyar garázs

Ugye Önök is láttak már olyan bosszús városi embert, aki ügyes-bajos dolgai elintézésének ideje alatt jó alaposan feltölti a parkolóautomatát, aztán az ügyintézés váratlan felgyorsulása miatt hamarabb végez, a bedobált érméi azonban visszavonhatatlanul a DKV-t gyarapítja, nincs mit tenni, ez bizony benne van a pakliban. Erre találták fel a mélygarázsokat; ott érkezéskor vált egy jegyet, aztán a visszaérkezéskor a gép percre pontosan kiszámítja, mennyi az annyi, és már menekülhet is emberünk a napfényre. Talán ezért is örültünk az egykori csónakázótó helyére telepített mélygarázsnak; a gépjármű biztos, hűvös helyen parkol, mi meg visszavesszük birtokunkba a Nagyerdőt, hogy idézzünk is valamelyik avatóbeszédből. Segítenek tapasztalataink is; hétvégén a pláza parkolója nyitott sorompókkal fogad, a függőleges árboc jelzi, hogy ingyenkonyha van, lazulhatunk kedvünkre.

Emelje fel a kezét az, aki nagyjából meg tudja becsülni, mennyi időt vesz igénybe egy romantikus séta a Békás-tó körül? A nem túl messzi Szatmárnémetiből érkezett vendég fürödhet-e addig, amíg kedve tartja, és majd csak szétázva, de elégedetten mászik-e ki a medencéből? Kényelmes tempóban körbebámulható-e büszkeségünk, a stadion és környéke? Esetleg örvendezhet-e a család szemefénye, ha a szomszédos lepke- és nyúlsimogatóban addig hergeli a jószágokat, ameddig be nem zárják? (Úgy értjük a Kultúrparkot, nem a gyereket). Egy finom ebéd a Krúdyban, avagy a Régi Vigadóban, majd egy rövid, historikus körséta a szoborparkos, szépen rendbe hozott környezetben? Nem, kedves debreceniek, honfitársaim és határon túlra zártak; ilyesmiről ne is ábrándozzanak!

Önök szerint a fejberúgandó hivatalnok kalkulációi szerint a határidő pontos betartása vagy a föntebb felsorolt kérdések átgondolása volt a lényegesebb szempont? A kérdés nyilván költői, a döntéshozó olyan ember lehetett, mint a rossz táncos, akit a tökei is zavarnak a riszálásban. Az történt ugyanis, hogy az említett mélygarázsba olyan parkolóautomatákat telepítettek, mint amilyenekkel lépten-nyomon találkozunk a városban. Úgy, hogy a mélygarázsokhoz szokott parkoló autósok figyelmét erre bármilyen felirat vagy jelzés felhívná. Igen, először etetni kell, aztán futás, tudjuk le teendőinket. Magam hallottam, amint a Zamat Fesztiválra Pécsről idelátogató házaspár a debreceni párost letudva, még nézelődni szándékozott, ám a családfő hirtelen az órájára pillantott, s kiadta az indulási parancsot; kevés aprójuk lévén, az idő már csak egy negyedórát engedélyezett; nem óhajtottak az egyébként sem olcsó ebéd mellé még egy mikuláscsomagot is a biciklis felvigyázóktól.

Kell ennél néző- és turistariasztóbb és -elűzőbb megoldást kieszelni? Egy nagyszerű, tényleg kifogástalan beruházást ezzel a technokrata-bürokrata gondolkodásmóddal tokkal-vonóval teljesen hazavágni?

Engedjék meg, hogy idemásoljak egy rövid szösszenetet Moldova György tollából, érteni fogják:
„Idestova húsz éve írtam egy hosszabb egyfelvonásos színdarabot a Kamara Varietének; a kor egyik nagy komédiása, Alfonzó játszotta benne a főszerepet. Meglepett, hogy ez az elismert művész milyen komolyan vette a látszólag súlytalan feladatot: lelkiismeretesen elolvasta és kijegyzetelte a szövegkönyvet, az első próbák után megkért, hogy üljek le vele beszélgetni.
– Kérlek szépen, nagyon jó kis darabot írtál, de úgy látszik, hogy menet közben elfáradtál, mert a végét „dobtad”. Nincs megcsinálva rendesen.
– Nézd meg, légy szíves, hány oldalból áll a darab?
– Hetvenhárom.
– És hány oldal az a rész, amelyiket rossznak találtál?
– Három-négy.
– Szerintem, ha hetven oldal jó, akkor három-négy rossz oldalt el kell vinnie magával – mondtam, amiből látszik, hogy két hibám is volt: fiatal voltam, és utáltam dolgozni; a fiatalságból az óta kigyógyultam.
Alfonzó élénken hadonászott a kezével:
– Ebben nincs igazad, egy előadásnak minden részében tökéletesnek kell lennie, különben az egész nem ér semmit. Hadd mondjak egy példát. Meghívnak téged valahová, és a házigazdák igazán kitesznek magukért: öt asztalon terítenek, feltálalnak, velőscsontot, ötféle húst, halat, rákot, süteményt, bort, sört, francia konyakot, skót whiskyt, de – emelte fel a mutatóujját Alfonzó – az egyik asztal sarkán egy egészen kis tányérban van egy icipici darab szar. Van neked kedved az egész ebédhez?”

Szalmási Nimród