Jobbra el

Kezdetben vala a furcsállat, a valóság, vagyis a politika és annak szereplőinek változásait fürkésző szem, a kötelezően kétkedő és tartózkodó figyelem. Amikor február magasságában Vona Gábor ellepte a házfalakat bukolikusan szelíd, Benetton-színekben pompázó kertvárosi, idillikus családokat ábrázoló óriásplakátjaival, majd mindezt megfejelte a különféle közösségi oldalakon kiskutyás, simogatós cukiságokkal, mindenki óva intett; porhintés zajlik, kampány van: a Jobbik ezerrel terel. A pártelnök azonban elkezdte járni az országot, lakossági fórumain interaktív eszközökkel vázolta fel a párt programját, mindezekről e hasábokon is igyekeztünk beszámolni.

Utóbb már magunk is hajlottunk arra, hogy az örökkön nációzókat finoman vállon veregetve, felhívjuk a figyelmet arra a kétségtelen tényre, hogy a radikális párt bizonyos kérdésekben frappánsabb és célravezetőbbnek tűnő válaszokat adott, mint a kormányzó erők (annál mindenképpen többet, mint a „kergessük el Orbánt, aztán majd kitaláljuk, hogy mi legyen” - szintű baloldali „program”). Minden bizonnyal így gondolta ezt több mint egymillió honfitársunk, akik az új választási rendszerben is erős felhatalmazással, markáns pártként szavazták be a Jobbikot az új Országgyűlésbe.

Aztán bekövetkezett az a bizonyos májusi nap. Igen, az. Amikor néhány nemzeti köpet inzultálta Pásztor Istvánt a Kossuth téren, két orrát piszkáló járőr szeme előtt – csak remélni tudjuk, hogy elöljárójuk most valahol a szőnyeg szélén álldogál Pintér előszobájában – fényes nappal. Az első pillanat, még a felocsúdás előtt, talán az lehetett, hogy magunk elé képzeltük a jóízűen és kárörvendően vigyorgó szerb, szlovák vagy román nacionalistákat. Amikor a belhoni magyarok ütik a külhoni magyarokat. El tudja azt valaki képzelni, hogy mondjuk a Szlovák Nemzeti Párt képviselői, rajongói Pozsony belvárosában rátámadnak a magyarországi szlovák önkormányzat vezetőjére? Életszerűnek tűnik egy chisinaui román politikus nyílt színi megtámadása Bukarestben Gheorghe Funar és hívei által?

El lehet persze ilyenkor szajkózni, hogy csupán néhány Gaudi-heccmester által felhergelt, elmebeteg ribancról van szó, csakhogy a Vajdaságban, Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján a 2004-es népszavazás után sem azt elemezgették, miért fordultak a magyar nemzettársaik ellen a szocialisták. Magyarország fordított hátat nekik – ez volt a sommás üzenet. Pásztor nem az erős felindulásból elkövetett atrocitás áldozata, hanem a barbár, gyalázatos fanatizmusé. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy van összefüggés a vajdasági képviselő lehazaárulózása, és aközött, hogy bizony a Jobbik nagyon kevés voksot kapott a határon túlról, miközben a Pásztor István vezette VMSZ több mint 75000 szavazattal érte el az eddigi egyik legjobb eredményét.  S mielőtt még azt hihetnénk, hogy Gaudi buzgó gyónással és penitenciával töltötte a nap hátralévő részét, nos, korántsem, másnap reggel behívták – miért is? – a köztévé reggeli műsorába, ahol kifejthette, hogy az ilyen Pásztor-féléknek lámpavason van a helyük, sőt a szombat délutáni hőbörgésre már több akasztófán himbálódzó kitömött bábukkal demonstrálva érkezett az ő népe.

Tudjuk, hogy a Jobbik félszájjal elhatárolódott ugyan a történtektől, de hiányoljuk a mindig oly harcos Vonát, aki elharsogná, hogy „Tomi, rendesen dolgoztál te az elmúlt négy év alatt, mint nemzeti jogvédő, csak hogy ezzel az akcióddal nagyjából sikerült tönkrevágnod mindazt, amit én, az elmúlt hat hónap alatt felépítettem. Szóval mától fogva a te helyed ott van, ahol a köpködő rajongóid szocializálódtak”, vagy valami ilyesmit. Vona azonban mélyen hallgat, nem úgy, mint a listavezető Morvai Krisztina, aki azt találta mondani, hogy „nem a Tomi köpött”. Nagyjából itt van az eb elhantolva.

Rákosi egyetlen gumibotütést sem mért Rajk László heréire, és Kádár János sem akasztott fel személyesen egyetlen egy pesti srácot sem. A Gaudik sem köpködnek. A Gaudik sem akasztanak lámpavasra senkit sohasem. Ők csak irányítják a gyűlöletet, hergelik és heccelik a híveket, akik aztán lincselnek, akasztanak és felkoncolnak. Aki nem tud érveket termelni, szükségképpen hullákat termel. Értjük, hogy a Jobbik arculatot akar váltani, ezért le kell vakarnia magáról a legszélsőségesebbeket, még akkor is ha Gaudi minden bizonnyal Morvai vécékeféjeként folytatja Brüsszelben. Mindenesetre, amíg nem hallunk egy vaskos üzenetet, addig újrahangszerelünk. Nácizni ezután sem fogunk, de Vona Gábor nálunk kezdheti elölről az egészet…

Szalmási Nimród