A komisszár
Kiskorú gyerekek gyakran szemük elé illesztik tenyerüket. Nyilván azt hiszik, hogy akkor őket sem látják, s a világ sincs. Ám egy felnőtt társadalom tagjai nem követhetik ezt a módszert. Mint a neves humoralista; keresünk hát egy embert. Aki a nyakunkra küldte a DKV megmentőjét, derűsen szemléli ámokfutását és további ötletelésre biztatja. A miértet keressük és a meddiget; mert a milliárdos szakértése eredményeként jelentkező milliárdos veszteség korábban jött létre, mint ama bizonyos konzorcium. Keressük azt az embert, akit bizakodva, de hiába igyekeztünk föllelni szilveszterkor, vagy éppen március idusán.
A komisszár megkerülhetetlen, vezérlő csillaggá fényesedett a tömegközlekedés borongós égboltján. Tudományos publikációra még nem méltatta a külvilágot; maradt egyszerűen csak zseni, házi használatra; maszek lángelme. Láthatóan kedveli ezt az élelmiszeripartól, valljuk meg, kissé távol eső szakterületet. Szereti a témát. Nagy hiba volt előjönni ezzel a vízibusz ötlettel; még eltöprenghet rajta. Végülis csak azon lepődünk meg igazán, amit előre tudunk. Okosnak hiszi magát, pedig mindössze csak tájékozatlan. Nem azért tájékozatlan, mert nem tájékozódik. Rendre elvegyül a buszsofőrök között; ezzel is bizonyítván népközelségét. Viszont mégiscsak tájékozatlan, mert nem érti, amit megtudott.
Azért nem érti, mert – közkeletű szóval élve – ostoba. Ettől tűnik megbízója szemében erkölcsösnek, holott csak botcsinálta nonkonformista. Eszeveszetten száguld a konformista közérzet csalóka délibábja után, fél esztendő állandó késéssel, lihegve, szomorú, megfáradt verejtékben fürdő tekintettel. Sosem fogja utolérni. Mégis úgy fest, abból indul ki, hogy nincs elérhetetlen cél, avagy rendetlen menetrend. Lemond róla, hogy partnere viszontszeresse, becsülje, kedvét lelje benne. Általában szenvedésével zsarol, intellektuális erőszakkal hat, a meghökkentés módszerével él; ez szellemi szabadfoglalkozásúaknál meglepően hatásos. Meggyőződése, hogy szakmaisága miatt sokan üldözik. Pedig hiába reménykedik. Nem üldözik. Nem is üldözték soha. Nem is fogják. Csak unják. Kivéve azokat, akik üldözhetnék.
Tőlünk csak azt várja el, hogy némán tűrjünk minden pofont. Csak akkor válaszolni, ha néha megsértődik, hogy nem tartjuk elég nyugodtan a fejünket. Megjelenésében kétféle esztétikai elv találkozik; masszív csontozaton professzorosan derűs, intellektuális fej. Népszerű embernek tartják, mert mindenki ismeri. Holott csak arról van szó, hogy mindenki utálja. A közismertségnek ez a formája: egyetlen életesélye. Ettől létezik. Ha csak egy árnyalatnyival is rokonszenvesebb lenne, az ismeretlenség ködébe veszne. Tud róla; őrzi a formáját. Sűrű kondíciógyakorlatokat végez. Állítólag könnyen megy neki. Tartós jövőjével számolhatunk.
Szalmási Nimród
