Megszoksz vagy megszöksz – iskolakezdésre

A legrosszabb esetben is kora tavasszal elkezdődik a sulira készülődés. Aggódósabb anyukáknak előző nevelési évben. Nem tudom, ki mennyire élvezi az iskolaválasztás folyamatát, engem fél év után már egyáltalán nem szórakoztatott a dolog, annál inkább nyomasztott viszont a felelősség terhe. Hogy biztosan jól döntök-e. Persze az ismerőseinek is az agyára megy az ilyen anyuka, mert semmi másról nem beszél, mint az őt foglalkoztató problémáról: ez a gyerek, melyik intézmény? És kérdez, mindenkitől, akiről úgy gondolja, segíthet. Aki válaszol, nem biztos, hogy valóban segíteni fog, lehet, csak a homályt növeli. Mert a divatos iskolát turbózza, akinek oda jár a gyereke, akié meg nem, azt mondja, csak üres reklám az egész, ugyanolyan az oktatás ott is, mint máshol, csak nehezebb bekerülni. Akinek a gyereke nehezebben illeszkedik be, panaszkodik otthon, az nem ajánlja az adott sulit.

Mindenki mást mond, gondol, érez, az érdeklődő szülő pedig megkap minden információt, és mindennek az ellenkezőjét is, hatványozottan. Ott áll szerencsétlen a felé zúduló vélemények záporában, és lassan fogalma sincs, mit tegyen. De valahogy választani kell, muszáj, a gyereknek iskolába kell járni, otthon nem parkolhat. Tegyük fel, nagy nehezen sikerül döntést hozni, mondjuk logisztikai alapon (hová tudjuk eljuttatni a gyereket a tanóra elejéig úgy, hogy mi magunk is időben beérjünk a munkahelyre). Ha az iskolát sikerült kiválasztani, még mindig ott a nagy, a gyerek életét, mindennapjait évekre meghatározó kérdés: melyik tanító néni/bácsi legyen? (Sokan fordítva csinálják, nem iskolát, hanem pedagógust választanak. Ehhez mondjuk rugalmasság, jó munkahely, és minimum egy autó kell, hogy bármikor bárhová...) És kezdődik elölről az egész folyamat. Tegyük föl, minden rendben, a gyereket fölveszik a kiszemelt intézménybe, a kiválasztott tanító néni osztályába. Ekkorra már eltelt 3-4 (6-8) hónap iskolák és tanórák látogatásával, az ember majdnem annyi időt tölt általános iskolai padokban, mint a munkahelyén. Esetleg kicsit többet.

Jön a nyár. Az utolsó iskola előtti teljes egészében a készülődés jegyében telik, azzal, hogy a szülő – szakembereket megszégyenítő színvonalon – marketingmunkát végez. „Kicsim, a te iskolád a legszuperebb, a te tanító nénid a legaranyosabb, őt szeretik legjobban a gyerekek.” És így tovább, egész szünidőn át.
A bevásárlást, iskolatáska-választást és a tanszerek megvásárlását most hagyjuk, hasonlóan üdítő folyamat, mint a fenti, csak ezért még fizetni is kell. De legalább jó sokat.

Ha valaki szereti a meglepetéseket, talán jól fogadja – bár nem hiszem – amikor az első tanítási napon közlik vele, az a tanító néni/bácsi, aki miatt az adott iskola mellett döntött, nem fogja tanítani a gyerekét. (Variáció óvodásokra: amikor a szeptember végén 1 hónapja beszokó hároméves óvónénije közli, babát vár, táppénzre megy. Persze, szép dolog ez, de joggal kérdezi a háborgó szülő: egy hónapra minek kezdett el dolgozni? Nem gondolt azokra a csöpp sírósokra, akik épp csak elkezdtek kötődni, megszokni őt, aztán kezdhetik újra az egészet egy másik idegennel?)

Hogy mi miért történik, az talán mindegy is: a pedagógus megy szülni, elő-vagy utónyugdíjba, keze, lába törött, tényleg nem fontos. A lényeg az érzés, hogy minden erőfeszítés, körültekintés, energiabefektetés hiába volt. Pont ugyanott vagyunk, minta ölbe tett kézzel ültünk volna otthon, kisujjunkat sem mozdítva a gyerekért, arra várva: lesz, ami lesz, oda jár a gyerek, ahová kell neki, az tanítja, aki jut. Persze így is hozzá lehet állni a kérdéshez, de gondos szülők nem bízzák a véletlenre. Mert nem arról van szó, hogy a gyerek rózsaszín helyett sárga pohárban kap-e inni, nem szeszély vagy jelentéktelen dolog: életének egy igazán meghatározó kérdésében nem azt kapja, amiről úgy gondoljuk, a legjobb lenne neki.

Ha szerencsénk van, talán nem lesz sokkal rosszabb, de az élmény akkor is maradandó. A szülőnek mindenképp. A probléma talán nem általánosan a magyar oktatási rendszer hibája, egyszerűen az emberi tényező. A pedagógusok is emberek. A szülők és a gyerekek is. Mindenkinek megvannak a maga okai, indokai, érzelmei és érdekei. Csakhogy a gyerekek kiszolgáltatottak, sérülékenyek, szóvá tenni sem tudják a sérelmeiket. Marad a pedagógussal farkasszemet néző csalódott, morgolódó, rosszabb esetben dühöngő szülő, és a régi mondás: Megszoksz vagy megszöksz…

Szabó-Kovács Patrícia