Wolf Kati és a nagy európai szélhámosság
Meg kellett élnem harminchét évet ahhoz, hogy megnézzek egy Eurovíziós Dalfesztivált. Szombaton este a meghitt törzskocsmámban átkapcsoltunk az m1-re. A Milan bajnokavatása után. Remélem, ez nem az öregedés jele, hanem a magyar sajtó hibája, mert úgy felajzott, hogy szinte transzba kerültem. Két hónapja azt hallom, azt olvasom, hogy most aztán nagyot durranunk, megettem. Dobbant is a szív ezerrel, zúgott a Ria, ria, Hungária, meg érted élünk, Wolf Kati! Aztán manipulált állapotban belecsöppentem a nagy düsseldorfi giccsparádéba, az eurómilliókért felfújt gigantikus médialufiba. Egész estét betöltő playbeckezésre legközelebb akkor leszek kíváncsi, ha majd fedetlen keblekkel lépnek színpadra a női versenyzők, a háttértáncosokkal együtt, a dobogósok pedig a végén még a bugyit is ledobják. A 67-es táncdalfesztivál ehhez képest művészet felsőfokon.
A véleményt zenei mindenevőként tartom fenn, nem pedig beoltott rockerként: a Szerelem miért múlsz el? vagy a What About My Dreams is egy gyengécske könnyűzene. Dallamos, a nyolcvanas éveket idéző, s ez az egyik baja, mert kapott Katink a pofijához egy kifejezetten előnytelen dauerolt sérót, hogy a németek még transzvesztitának is nézzék. Az X-faktor lázban égő Magyarországnak persze, hogy bejött, Wolf Kati énekelhette volna a Boci, boci tarkát is. Csakhogy a What About My Dreams iránt szuperszonikus közömbösséggel viszonyult Európa, ami teljesen érthető, mert a számnál csak az előadásmód volt rosszabb. Kati úgy állt a színpadon, mint akit szeges kerítésléccel hátba vágtak, s nem tud mozdulni, Mari Zsuzsi hatvannyolcban nagyobb energiákat vetett be, igaz, neki sokkal dögösebb számot írtak. Most már világos: Wolf Kati számának a klipje jó, nem a zenéje, s nem is az állandóan ismétlődő szövege. Playbackről maximum a mikepércsi majálisra való.
Mi, magyarok nagymesterei vagyunk az álmodozásnak, a siker iránti vágyakozás közepette pedig simán legyőzzük az ellenfelet elméletben. Aztán a kijózanító pofonból ocsúdva összeesküvés-elméleteket gyártunk, magyarellenességet kiáltva. Pedig nincs itt gonoszság, kérem. Mi egykék vagyunk. Nincs tesónk, se rokonunk, se kutyánk, se macskánk. Mindenki másnak van, hát egymásra szavaznak, nem bánthatjuk őket érte. Ha Árpád apánk nem hozott magával vagy tíz rokon népet az Etelközből, akikkel egy a sors örökre, márpedig nem volt kit, mert azt a magyarok is kinőtték, akkor hagyjuk az egész Eurovíziós Dalfesztivált azokra, akiknek van kihez benyalni és fordítva. Kár a gőzért, meg a pénzért. Vagy keressünk egy vadító szexbombát – a magyar nők a legszebbek, ugye –, írjunk neki egy vérpezsdítő számot, ne egy alsóközép kategóriás selejtet, és akkor nem csak az Eurovíziót nyerjük meg, hanem New Yorktól Maniláig magyar dalon tombol majd a világ.
Tanulság: ha nincs rokonod, csinálj igazán jót, mint görögök 2005-ben!
Cs. Bereczki Attila
