Utálni az újságírót
A magyar sajtóról az én, immár nem is rövid pályafutásom során soha annyit nem beszéltek, mint mostanság. Szinte gyakrabban szerepelünk a televízióban és a lapokban, mint Vastag Csaba. Fókuszban vagyunk, az hétszentség! Itt van ez a médiatörvény, ami miatt majdnem lekiabálta Orbán Viktor fejét az EU-parlament Lendvai Ildikója, és helyben is megy a háború, hogy Debrecen se maradjon ki a szarból. Be kell vallanom, jól esik, hogy ennyit foglalkoznak az én szakmámmal, és meglep, mert bizony nem mindig udvarolják körbe a magunkfajtát. Tudják, az újságíró széles néptömegek általános vélekedése szerint nem éppen a legkedvesebb jelenség, és inkább állati, mint emberi. Mert az újságíró az, akiről süt az utálat, a rosszindulat, a gonoszság, szenzációhajhász és még tenyérbe mászó is. Ha nem lennének a politikusok, akkor az utálati ranglista élén állnánk ádáz harcban legyőzve az ügyvédeket, így azonban az örök második hely jut számunka, ami nem rossz, de mégsem a csúcs. Ha már lúd, lenne kövér!
Az újságíró legalább annyira csúnya kifejezés, mint a fekély. Éppen ezért árnyalni szokták különböző módon, vagy teljesen átfogalmazzák. Pusztán újságíróval ma már senki sem találkozik, olyan „elegánsabb” verziókat szült a szakma, mint sajtóreferens, szerkesztő, szerkesztőségi menedzser, rovatvezető, társpol-munkatárs, kulturális újságíró, gazdasági újságíró. Egy a lényeg, a szimpla újságíró-bélyegtől mindenki menekül. Erről jut eszembe: a megyei napilapnál éveken át azt írták a névjegykártyámra, hogy rovatvezető-helyettes. Így akartak fényezni, miközben az egész város tudta, hogy kétfős a sportrovat, tehát volt a főnök – aki miatt bíróságra mentünk, de nagyon nyertünk –, s voltam én, alattam meg a sötétség. Akkor már inkább lettem volna újságíró! Most már elárulom, mert úgysem tudják behajtani rajtam: minden évben azzal a lendülettel dobtam ki a kukába az egész névjegykártya-paklit, amivel kaptam. Sportújságíró, az más! Én így finomítok, és ez nem trükk, csak amíg a Cívishír nem találja meg a maga Bayer Zsoltját és Debreczeni Józsefjét egyszerre, addig kényszerből idegen pályára is merészkedem, ami a sörivó kör lassú, de folyamatos leépülését, illetve letisztulását eredményezi. Csak a java marad. Ezt nevezem természetes szelekciónak!
Aki az asztalosnál, a taxisofőrnél, a számtantanárnál és a sportolónál is jobban utálja az újságírót, az a politikus. Sajnos ebből nem sikerül hasznot húzni, pedig elméletben ránk nézve igencsak kecsegtető a viszony. Utálhatnánk akár együtt is, kéz a kézben. A nép és az újságírók. Milyen szép is lenne, meg büszke a családom! A helyzet persze korántsem ennyire egyszerű és egyértelmű: a politikusok, az újságírók és a nép között akkora az összefonódás, hogy sokszor egy nagy orgiának tűnik az egész, az aktusban pedig határozottan nem a politikusok kerülnek a farok rosszabbik végére. A reflex, mely szerint a média a mindenkori hatalom eszköze és kiszolgálója, ahelyett hogy kontrollja lenne, nyomós érv nem szeretni az újságírót, meg általánosítani. Higgyék el, nagyon nehéz megmagyarázni egyeseknek, hogy a Cívishír nem Kósa Lajos titkos médiapiaci vállalkozása, nem is a Fideszé, sem az MSZP-é, és bár egyes cikkeinkből kitűnhet, hogy intenzíven éljük meg a magyarságunkat, a Jobbikhoz körülbelül annyi közünk van, mint az SZDSZ-hez, ha van még olyan egyáltalán. A karvalytőke az induláskor elkerült minket, most már meg mi kerüljük őt. Tiszták vagyunk, mint a szűz hó!
Az újságírókat a politika hitelteleníti folyamatosan, mert fenntart állami-, párt- és önkormányzati médiumot, melyeknek természetesen nem a legfőbb vágya az el- és fenntartók viselt dolgairól beszámolni, avagy felszínre hozni a rothadást. Az elméleti magaslatokról leszállva: éppen a párt- és önkormányzati médiamunkások tudnák azt megírni – mert tűzközelben vannak –, hogy még annál is nagyobb a korrupció, mint amit az egyébként szárnyaló fantáziájú emberek gyanítanak, de a saját anyagi boldogulásuk előrébb való, mint az újságírói hivatás szentsége és szakmai hitelesség, és ezt a hozzáállást akár meg is lehet érteni. Akadnak itt nagyobb gazemberségek is.
Így élünk mi, megbélyegezve, még azok is, akik soha nem dolgoztak pártlapnál vagy párttévénél. De legalább jól szórakozunk, amikor a debreceni pártmédia lelkes harcosai egymásnak ugranak. Vicc az egész! A baj ott kezdődik, amikor lefradistáznak.
Cs. Bereczki Attila
