Magyarok, férfiak és asszonyok!
Messze még az este, de már most valami bizsergést érzek, és nem Loki-meccs lesz. Furcsa. Ilyen nem fordult velem elő 1986. június 2-a óta. Valami benne van a levegőben, csak nem tudom, mi. Remélem, nem egy újabb Irapuato! Kövezzenek meg a magyar futball megátalkodott ellenségei, az örök pesszimisták, de itt most megindult a csel. Tudom, nincs még egy nép az Európai Unióban, mely ennyire keveset sportol, nincs máshol az EU-ban földi sugárzású kereskedelmi televízió, melynek esténként nincs sporthíradója – itt bezzeg van kettő is, bár sporthírekkel együtt sem érnének többet egy-egy szekér híg disznótrágyánál –, és talán a világon összesen nem szidtak annyit labdarúgót, mint ebben a kis hazában. Még mindig szerepelnek a televízióban azok, akik az írmagját is kiirtanák a magyar focinak, és személyes sértésnek veszik, ha pattog a labda, de erőlködésük ellenére megmozdult valami. Mert itt vagyunk mi, akik szeretjük a magyar futballt, akik nem sózzuk be a pályákat, és nem is vagyunk kevesen. Nagy ez a tábor. Mellesleg még miniszterelnököt is adunk ennek az országnak. Tudják, akit svédül Ferenc Gyurcsanynak hívnak.
A DVSC menetelése, európai kalandozása is azt jelzi, hogy megmozdult valami. Egyrészt úgy néz ki, hogy vannak futballistáink. Mármint olyanok, akiket nem kell szégyellni, s bátran rájuk lehet adni a magyar válogatott mezét, vagy az Eindhovenét, a Fulhamét, az Anderlechtét, a Stuttgartét, az Osasunáét, a Bariét, a Sampdoriáét. A Barcelonáét és a Real Madridét még nem, de eljön annak is az ideje! A címeres szerelésben olyanok futnak ki a pályára, akik bűvölni, táncoltatni mesterszinten még nem tudják a labdát, de legalább nem gyilkolják meg, és ez reményteljes jövőt sejtet. Aki látott itt az elmúlt évtizedben Málta, Izland és Liechtestein ellen elvérezni magyar válogatottat, azt tudja csak igazán felfogni, hogy mekkora lendülettel indultunk meg felfelé.
Gyermeki lelkülettel persze képesek lennénk magunkat belelovalni abba, hogy pénteken este agyoncsapjuk a világbajnoki ezüstérmest, de tudjuk, hogy a papírforma szerint még a pontszerzésre is kevesebb esélyünk van, mint holmi böszmének a poligráfon. Éppen ezért nem kell a válogatott várható vereségét nemzeti katasztrófaként megélni és össznépi mély depresszióba zuhanni szombat hajnalra. Bőven elég lesz a másnaposság. Az egyik gondja éppen az volt a magyar labdarúgásnak az utóbbi évtizedekben, hogy minden komolyabb kudarc után újrakezdést rendeltek el, kirúgták, leírták azt, akinél nem volt jobb. Most Isten őrizzen attól, hogy kirúgja valaki Egervárit, ha Van Persie esetleg gurít egy mesterhármast – benne van a pakliban –, mert ha akkor nem tették lapátra, amikor volt képe egyedül a mi Czvitkovicsunkat nem játszatni a Wembley-ben, akkor most már maradjon néhány évig.
A péntek esti derbi nem oszt, nem szoroz, a magyar foci akkor is fejlődésre van ítélve, ha kapunk egy ötöst, Dzsudzsák Balázs pedig csak a kapufát forgácsolja szét, és akkor sem leszünk sokkal előrébb, ha az eredmény hallatán felkapja a világ a fejét, mert a győzelem hírére senki nem kezd itt majd hirtelen felindulásból stadionokat és futballpályákat építeni a kijózanodás után. Csak lehet egy nagyon szép esténk. Ennyi. Magyarok, férfiak és asszonyok, mindenki a tévé elé! Az a bizsergés egyre erősebb…
Cs. Bereczki Attila
