Hirdetés

Magyar–(dáko)román

civishir.hu

2009.08.14. 08:53

Magyar–(dáko)román

Annyira meghitt volt a jelenet, amit a magyarok rendeztek a Puskás-stadionban Marian Cozma emlékére, hogy kezdtem reménykedni: a románok visszaadják Erdélyt. (Cs. Bereczki Attila írása)

Hirdetés

Hirtelen felindulásból néha túllő a célon az ember, természetesen nem kaptuk vissza Erdélyt, és nem is fogjuk. Apropó! Ez lehetne kiindulási alap a magyar–román viszony rendezésekor, ha egyáltalán lesz rá igény valamikor, mert most sajnos nincs. Erdély marad azoknál, akiknél van, mert bármennyire is igyekszik sok-sok magyar – főleg futballszurkoló – önként és dalolva történelemoktatásra bírni a keleti szomszédainkat, ők erről nem nagyon vesznek tudomást, és mondják a magukét, amiről pedig mi nem veszünk tudomást. Elbeszélünk egymás mellett, élvezzük a homályt.

Az átlag románt azért nem provokálja a Nagy-Magyarország matrica az autókon, pólókon, tetovált hátsókon, mert fogalma sincs arról, hogy az egy térkép, mely a magyar szent korona alá sorolja, Erdélyt, az „ősi román” földet. Aki látott már közelről románt életében, esetleg beszélt is vele, nem követeli tőle vissza Erdélyt, mert tudja, hogy a témában érdemben vitatkozni eleve reménytelen. Ha valaki például abban a hitben él – mert abból kapott ötöst történelemórán –, hogy Debrecen dán kikötőváros, melyet I. Svend alapított 988-ban, azzal nem állunk le Bocskai Istvánról és az 1605-ös szerencsi országgyűlésről elmélkedni, ugye?

Érdemes lenne felfogni, hogy amíg a dákoromán kontinuitás elméletét fújják úgy 20 millióan Nagyváradtól Konstancáig, addig „történelmileg” üzengetni („Lesz még Erdély Magyarországé!”) teljesen fölösleges. Abból a hitből kitéríteni Nicolae Stanculescu valceai vízgázszerelőt, hogy kéterezer évvel ezelőtt a római hódítók magukévá tettek sok-sok szép dák lányt – az össznépi aktus gyümölcséből pedig megszülettek az elsőgenerációs román bébik, akik aztán felcseperedvén egymásnak estek, és adtak az élvezeteknek, mint a nyulak, hogy szaporodjanak –, teljességgel kizárt.

Miután Romániában már jóideje tananyag a dákok és a rómaiak nemzetalapító „tömegszexe”, a brutálisan meggyilkolt Marian Cozmának is ezt verték a fejébe az iskolapadban, és vélhetően hitte is a mesét. Ezzel együtt szeretett veszprémi lenni, és Veszprém is szerette őt. Szkizofrén helyzet, hogy szerdán este a magyar-románon egyik percben a nevét skandálta a publikum, a másikban pedig már „szarromániázott”. Trianon utálatot plántált a zsigerekbe. Cozmát szeretjük, a románokat nem.

Pedig a közel kétmilliós erdélyi magyarság érdekében mégiscsak szót kéne érteni egymással, és valahogyan más alapokon, mint „Erdélyt vissza!”, mert az nagyon nem jött be. Egyedül gyengék vagyunk – revizionistáink csak a kocsmában kemények és elszántak –, szövetségesünk nincs, lásd a szlovák nyelvtörvényt: Európa kussol, ismét magára maradt a magyar. Szegény felvidékek!

Zenghet száz dal, Kolozsvár nem tér vissza, és honvéd sem áll többé a Hargitán! – ha ezzel a fájó beismeréssel szembenézünk, lehet valami, ami jó nekünk, magyaroknak határon innen, de főleg azon túl. Mert a románnak gesztus kell és valami jel, hogy a magyar nem ördögtől való. Amikor Marian Cozma nevét skandálta húszezernyi magyar, a Pro TV kommentátora meghatódottságában majdnem elsírta magát. Annyi szépet és jót 1920 óta nem írtak rólunk Romániában, mint a szerda esti válogatott-mérkőzés után. Ebből lehetne építkezni. Majd egyszer. Mert egyelőre az utálat továbbra is a hétköznapok része marad: ők gusztustalan transzparenssel provokálnak és internetes fórumokon Cozma-ügyben magyar gyilkosokat emlegetnek, mi pedig fáradhatatlanul szarromániázunk.

Az erdélyi magyarok meg csak néznek, és az a legszomorúbb, hogy 2004. december 5. óta sokan nem tudják, kinek szurkoljanak...

Cs. Bereczki Attila

Szóljon hozzá!

Hirdetés