Debrecen és a halál

Újabban sokszor az a gyanúm, hogy a debreceni politikai elit a következő választáson meg akar bukni. Előre megfontoltan. Megfáradt a csapat, az hétszentség, de véletlenül nem lehet annyit bénázni, mint az a galeri, mely 14 éve irányítja e kommunát. 2012 tavaszán – dacára a villamos, a stadion és egyéb restanciáknak – még akadt olyan nyakas cívis, aki nem anyázta az urakat. Nyárra egyet se találni. Efraim Zuroffnak is beletörne a bicskája.

Ha kánikulában született volna a döntés, abszolút korrekt módon számolnánk azzal az eshetőséggel, hogy az urak napszúrást kaptak, ami által ödéma zavarta meg agyi működésüket, esetleg tömeges pupillatágulás következett be a nagy hő hatására, s öt forint helyett ötvenmillióra bólintottak rá két hőhullám között, de akkor még vélhetően nyoma sem volt a kánikulának, tehát nincs mentség. Akik a válság közepette ötvenmilliót osztanak szét néhány bizalmasuknak, végtelenül pofátlanok. Ennél sokkal elegánsabban is meg lehet bukni, kérem tisztelettel!

Mondjuk úgy, hogy az 50 millió felét kiosztják 500(!) pedagógus között. Tudják, ők azok az emberek, akik éhbérért dolgoznak reggeltől estig, s néha országos tanulmányi versenyeket nyernek a diákjaikkal, öregbítve Debrecen hírnevét. Istenem, de jól jött volna fejenként 50 ezer forint! Életükben nem kaptak ennyi bónuszt szabad felhasználásra. Irány a Balcsi! Mármint a Macsi, ötvenből manapság tovább nem futja, de az élmény felbecsülhetetlen. Mellesleg hálásabbak lettek volna, mint bármelyik holding király az ikszmillióval, mert ők másfajták. Ők csak a farok rosszabbik végén álltak eddig, csupaszív, lelkes népek, s maradnak, mert a kő marad. Jófajták, némi hendikeppel: „rossz” szakra jelentkeztek boldogult ifjú korukban.

Kerül még célcsoport az 50 millióra! Ott vannak például a nővérkék, akik güriznek három műszakban, de a hálapénzől egy vasat sem látnak. Csak cumiznak szegények, a szebb jövő érdekében. (Ez egy másik szebb jövő!) Vagy adjuk a lét a DEHUSZ-osoknak, akiket bár minduntalan bántunk, annyi ganét összeszednek alólunk, hogy nélkülük a patkányok rágnák le a lábunkat csontig. Debrecent ellepné a lepra, jobb esetben beledöglenénk a pestisbe. Sorolhatnánk naphosszat az állami szféra nyomorultjait, akiket kihagytam, bocsássanak meg a felületességemért, s nyeljenek egy nagyot a versenyszféra – röhögtem kínomban, míg leírtam e szót – rabszolgái. Sokan élünk, ha nem is rosszul, de állandó nélkülözésben, s ez korántsem a realitásokat, a farkastörvényeket elutasító demagógia, hanem sziklaszilárd tény, jogos a düh.

Halál a májra!

Korrekt világban egymilliós havi fizetésű fószereket nem jutalmazunk tízmilliókkal, mert nem elegáns. Még Svájcban sem. Vagy ott talán igen, de Debrecenben ez kit érdekel? Itt politikai öngyilkosság, hosszú lefolyású, de biztos halál. Ha ez kell…

Cs. Bereczki Attila