Szeretettel azoknak, akik szeretik a büdöset
Tíz éve nézem, ahogy Debrecenben ölik magukat nagyon értelmes, tanult, jóravaló tehetségek azért, hogy megtalálják azt a hosszú távon is jól működő, cseppet sem megerőszakolós módszert, aminek segítségével az emberekhez közelebb lehet vinni a kultúrát. Csak egy kicsit. Megszállottak, de látják magukat kívülről: tudják, hogy a hitüket, az igyekezetüket tehetik a vitrinbe, menedzser szemlélet és pár érzékeny városi góré-haver kéne helyette, de az nekik nincs. Meg érzékeny amúgy sincs. Ezek a szélmalomharcosok a világmegváltó, „könyvfakasztó” ideákat már rég letámasztották a szemetes kuka mellé a pulyka virsli ragadós fóliája és fél kiló csírát vert krumpli héja közé. Ott megtalálja, aki keresi, de félő, hamarabb lesz belőle komposzt. Mégis: a mai napig tőlük vagy az ő örökségük révén van még kulturális élet. Válsághoz képest elég tisztességes. Pedig.
Ha hírérték tekintetében ma tíz egységnek vesszük Kósa Lajost, Dzsudzsák Balázst, a tanári fizetéseket, a jobbikos szkandert, a hókotrást, a 2-es villamost, további kényes ügyeket, egy bombariadót, akkor a kulturális hír (megnyílt, felavatták, bemutatták, zongorán kísér) nagyjából felet ér. Vagy annak a felét. (Tudom, látom, ez előtt ülök minden nap). Totális kudarc. Egy helyi színházi kritika tudják, hány embert érdekel? A kutyát és a szomszéd kutyáját. Még azokat se, akik ott voltak és látták a darabot. (Akkor érdekli a színház, ha leszakad a mennyezet vagy lángra kap a függöny). Pedig az olvasni tudók és akarók – és nem csak nálunk – nem éppen Alekosz igénytelen udvartartásából vagy lelkes Frizbi-rajongókból kerülnek ki. Így hát érdemes utánanézni annak, hogy immár az új év fölötti örömöt követő józanságban mi az, ami nagyon-nagyon kelendő infó – mondom, Kósa Lajoson túl.
A más baja. Az az embereket most a bulvárnál is sokkal jobban érdekli. Akár az utcán, akár a sportban, akár egy helyi vállalkozóval, de történjen valami rossz. Lehetőleg Hajdúhadházon. De maximum a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen-Szolnok-deltoidon belül. Zárjon be a gyár, robbanjon fel a gázpalackja, verjék agyon a saját házában 85 forintért, tűnjön el. Lehetőleg nyomtalanul. Ütközzön frontálisan, de még annál is jobb, ha 150 millióval tartozik a NAV-nak (és mellé van írva a teljes neve, utca, házszám), zárják ki, jelentsék fel. Lehetőleg sikkasztásért és/vagy hűtlen kezelésért. Ki hitte volna, hogy eljön az idő, amikor a műláb szinte veri a műmellet, mert egy testi sérülttel jó eséllyel történt valami tragédia. Lehetőleg szörnyű.
2013-ban a nép éhezi a szart. Nem csoda. Öt társaságból négy és félben arról beszélnek (természetesen az ott nem lévőkről), hogy amazoknak mi a baja, ki kit hányt le, mióta nem volt nővel, miért rúgták ki, mennyit gépezett el, milyen betegsége van, hányszorosára dagadt a hitele és a feleségének a feje. És ácsi, ez nem vegytiszta rosszindulat! Ez a téma maga. Nekem is rossz, neki is rossz – de jó. Asztaltársaságok szerveződnek a más nyomora köré.
Időpocsékolás ezzel kapcsolatban a magyar genezis és lélekfejlődés mélyére ásni, mert csak az utóbbi időben durvult el ennyire, hogy milliók szeretik szagolni a büdöset. Lehetőleg közvetlen közelről. Lehetőleg a másét.
És hogy mi a legszebb? Az ilyen eligénytelenedett csevegések után hazamennek, és feltesznek a világbéke jegyében valami orbitális közhelyet a Facebookra. Lehetőleg önépítő és boldogító idézetet. Lehetőleg olyat, amit angyalkás fotóra írtak. A dalai lámát, Márait, Coelho, Müller Péter, Wass Albert, de akár Bob Marley vagy Bill Gates gondolatait is a Facebookról ismerik – torzítva, szövegkörnyezetből kiragadva. Értékes mondataikat leakciózták, azok hirdetési szlogenné váltak az értéktelenségen.
Szóljon, aki ezen a kontraszton túl tud lendülni.
Értem én, hogy nem menő olvasni, hogy 3 ezer forintnál kezdődik egy új könyv és drága a kulturális élmény, de ha már évek óta az ingyenes koncertekre és kiállítás megnyitókra is gyakorlatilag ugyanazok járnak, abban nem a fizetőképesség csökkenése a ludas.
Valami jó volna jó ebben az idegtől száját rángató és az információs fekália után sóvárgó világban. Például a féllábút kellene idézni a Facebookon, mert számára nevetség a más baja. Mégis: a legritkábban ő panaszkodik. A klasszikusokat meg egy az egyben letiltani onnan. A más szarára éhezőknek pedig félkomoly szánalommal a kezébe adni egy sterimobot, mert körülbelül ádámcsutkáig benne állnak.
Bereczki-Csák Helga
