Két császár, két apród, nagy királyság
A császármetszés nem szülés, hanem világra segítés. Az anya ugyanis nem aktív közreműködő, hanem mozdulatlanul fekvő paca, akiből valahogy előhalásszák a magzatot – nem sokan, hanem rengetegen vélik így. Szerintük a hasi műtét révén életet adók átesnek valamin, ezáltal nem lesz, mert nem lehet övék a női létezés tetején csúcsosodó csoda. Ugyanis a műtőben nincs misztérium, masszírozás, hörgés és párnába harapás, tolófájás, varázsigék kántálása a fülünkbe. Orvosi műszerek hangjára eszmél a baba, amitől össze is zavarodik annyira, hogy helyből visszafordulna. Sőt! Aki nem magától, hanem komoly orvosi beavatkozással ad életet, az voltaképpen nem is szülőanya, de lehet, hogy nem is nő. Az effajta ostoba sztereotípiák üzenete valamiféle lelki deformitással, tehetetlenséggel vegyes anatómiai alkalmatlanság. Aki így gondolkodik, szapora léptekkel elmehet a jó büdös francba!
Azon kismamák, akik nem eleve odakívánkoznak – aláírom, ilyen is van – általában nem azért jutnak a műtőasztalra, mert féltik a cuki kis hüvelyüket. Eleve: egy kővel teli vájdlinggal a hasában (mondjuk a várandósság 41. hétében) olyan ritkán gondol a majdani szexre és ezzel összefüggésben a saját vaginájának rugalmasságára a mindjárt-anyuka, hogy arra nem csak szám, de szó is van: soha. Hogy a császármetszés kevesebb fájdalommal jár, lehet – aktuálisan talán, az utána következő 36 órát azonban még ma is legfeljebb Szaddám Huszeinnek kívánnám. Utólag. Szívből.
Kétszer szültem császármetszéssel, holott egyik alkalommal sem úgy készültem. Sőt: a második gyereknek még csak szívhangja volt, se keze, se lába, amikor már feltérképeztük a doktorral, mennyi az esély csaknem 5 év után a természetes úton történő szülésre. Mert másodszorra úgy szerettem volna, mégsem úgy lett. Olyannyira nem kívánkoztak kifelé a gyerekek még túlhordás után sem, ráadásul olyannyira nem indult el a testemben semmi, de semmi, ami megkönnyíthette volna a kifelé vezető utat a lányoknak, hogy ha nem operálnak meg, lehet, még ma is odabent lennének mindketten.
Való igaz, nem tudom, milyen a hüvelyi szülés, azt viszont igen, hogy így is, annak minden mozzanatával együtt világraszóló élmény, megkönnyebbülés, egyszersmind megfoghatatlan változás. Mintha a szívedre húznának egy kabátot, hogy soha többé ne fázz. Hogy mindezt így éltem meg mindkét császármetszés során, nem csak rajtam múlt. A debreceni klinika szülészetének műtőjében olyan fokú szervezettséget, csapatmunkát, olajozottságot tapasztaltam, hogy miután kiszedtem a mázas cafatokat a kisebbik hajából, az első összefüggő mondatom az volt: soha életemben nem szülnék máshol. Pár pillanatra ugyan, de azonnal odabújtatták hozzám az újszülötteket, ruhát sem kaptak, hogy érezzük és ismerjük meg egymást, ennek köszönhetően fél órán belül mindketten szoptak. Öt nap elteltével semmiféle fájdalmam nem volt (azóta sincs) és mivel ugyanott metszettek, nyolc centiméteres, hajszálvékony hegem maradt (amit gyakorlatilag én is alig látok). Nem marketing ez – bár felőlem az is lehet –, hanem élmény. Pedig az ember aztán kövéren, ruha nélkül, véresen érzékeny annyira, hogy ott azt is rossz néven vegye, ha a várthoz képest a másik oldalon van a kilincs. Tény viszont: feleslegesen nyávogni, hisztizni, szerepelni, ugrani az olykor neutrálisabb hangnemre, nem éppen szülészetre való attitűd. Életet adni alázat.
A Születés Hetén főleg jusson eszünkbe, hogy császármetszéssel is nők szülnek, és (javarészt) nem komfort-trollok. Mert nagy a gyerek, magas a vérnyomás, alacsony a szívhang és még ezer ok. (Mondvacsinált harántfekvésről például még nem hallottam). Na és hogy az orvos programozza az operációt? Jelentkezzen az, akinek a gyermeke emiatt ma hátrébb áll a tornasorban!
Bereczki-Csák Helga
