Hazamenni
Karácsony előtt az ember már tudja, túl hosszú ideje van benne az a feltekert szőnyeg. Aminek a sarka nyomja az odalát és teljes súlyával rátelepedett a gyomrára. Egy durva zsineggel kötötték össze a poros portékát, a végei a gerincét piszkálják. Az van bennünk decemberre: egy rakás szemét. Egy állott szagú, feltekert szőnyeg, aminek finom szálai közé bekuckóztak morzsák, hajszálak, körömágyról leszaggatott bőrdarabok; vacka van benne szösznek, póknak. Ilyenkor haza kell menni. Oda, ahol a feltekert szőnyeget letekerni szabad, kirázni segítenek.
A haza lehet egy asztal, egy darab repedt beton, egy kopasz nyárfa vagy annak az árnyéka. Lehet az anya, míg él, mert addig mindig gyermek a gyermek, addig van az anyának öle, főztje, vigasztaló szava; azután már csak csendes árvaság lesz, nélküle a haza legfeljebb egy hely, ahol várnak.
Aki otthonról magától indult el, abban mindörökre ott lüktet a visszatérés vágya – olykor csak lecsendesíteni, máskor erővel ütni kell a fejét, múlna már el. Pedig dehogy múlik el.
Aki nem udvariassági vizitre vagy egy tábla füstölt szalonnáért megy, hanem az ottlét egyszerű öröméért őszintén hazavágyik, az minden áldott napon két marékkal hordaná el a földet a maradás útjából, a fogaival húzná rövidebbre a kilométereket. Hiszen tudja: hazaérni kegyelem. Aki cifra világból érkezik vályogfalak közé – annak is, hiszen az otthon kincses gazdagsága éppen az, hogy nem csak a szomszéd ismerős, hanem a kavics és a bogár a fűben.
Aztán az utca hosszában egészen a kapuig hömpölyög a derű, hogy de jó az Isten, aki ad nehézséget, távolságot és hozzá utat is, erőt is. S mikor az ember hazatérve leül, enne, felfalná a házat, beszélne reggelig, kéri, hozzák elő az új holmikat. Hiszen már van benne hely: ételnek, szónak, élménynek. Kint letette terheit.
Legyen hát mindenkinek hova hazamennie! Minden érkezés karácsony.
Szép ünnepet valamennyiüknek!
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.
Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától.
Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb:
hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
(Pilinszky János)
