Fele királylányság
Majdnem öt év telt el azóta, hogy ugyanezen a helyen elindult a D-vitamin című bébiblog – Dóráról és Dórával. A kis kopasz, aki az orrába francia drazsét, a vécébe öt pár sízoknit dugott, a konyha kövére pedig kinyomott, majd felnyalt egy fél doboz ketchupöt, magába kapaszkodva tanult meg járni, ma már ügyes, nagyszájú óvodás, a haja is kinőtt. A közelmúltban pedig testvére született. A most következő sorozat lehetne tehát Roziblog, mégsem az. A Fele királylányság ugyanis kettejükről szól: hiszen ők – ahogy a szívem mélyén nagyon bízom benne – ezentúl most már mindig ott lesznek egymásnak.
Aki annak idején olvasta a D-vitamint, tudja, ezek a vasárnapi írások távol állnak a gyermekpszichológiai észosztástól. Főleg azért, mert gyermekgondozás és -nevelés terén ma, közel öt év elteltével sem lettem okosabb, legfeljebb tapasztaltam, láttam, ki- és feltöröltem ezt-azt. Arról szólnak, hogy ér bénázni, bizonytalannak lenni, leizzadni két döntés között. És hogy olykor bizony bármelyiket kedvem lenne kivágni az ablakon...
1. rész: Jöjjön, akinek jönnie kell!
Én még vártam volna. Nem sokat, de egy kicsit. Pontosan nem tudnám körbeírni, mire. Talán magamra. Mert úgy ítélem meg, a jó anyaságot a naggyal épphogy meg tudtam ugrani. Épphogy. És az nem elég egy második vállalásához. Másrészt én nem tudok csak anya lenni, kizárni a világot, szakkönyvekbe és mondókákba temetkezni. Sokan igen, én nem. Gyűlölöm a bújócskát és a világ összes játszóterét is.
Az út viszont egy ideje nyitva állt még egy baba előtt, mert beláttuk: fiatalabbak nem leszünk, bizányára gazdagabbak sem, Dórát viszont nem akartuk megfosztani attól, hogy testvére legyen. És a kicsi jönni akart. Mikor az érkezése bizonyossá vált, úgy éreztem, kiegyenesedett minden. És nincs kérdés, mert részemről életfeladat teljesül be azzal, ha már itt lesz. Dórát idén januárban feltettük az asztal tetejére, leültünk vele szemben, a következő hangzott el:
– Nagyon-nagyon jó hírünk van anyával.
– Nem kell holnap ott aludnom az oviban?
Az ünnepi pillanat tehát röhögésbe fulladt, de megtudta: mire lehullanak a falevelek, testvére lesz. Nem szépítve: Dóra a kicsit papíron várta. Sosem beszélt róla lelkendezve, nem hallgatózott, nem énekelt neki, nem nagyon érdeklődött, míg odabent volt. Azaz nem rajongott. Hogy is tette volna? Az énhatárait felszaggatta egy „idegen”. Hamar értésünkre adta: a fele királylányság bizony nem eladó. Semmiféle elvárásunk nem is volt felé ezzel szemben. Nem mászhatok bele a fejébe, az ő harcát nem vívhatom meg helyette. Egyedül kellett feldolgoznia, hogy az eddig körülötte forgó világnak lassan kinő egy másik tengelye. Csak erősíthettük, hogy szeretjük. És hogy ettől állandóbb, szilárdabb dolog nincs a világon, bármi történik.
Végzetesen elszúrtam valahol, de Dórát a mai napig altatni kell. Ha így haladunk (sehogy) az is lehet, a nászéjszakáját is a vele töltöm…. Egy késő, nyári este már nagy hassal, körülbelül 38 fokban kínlódtam mellette, amikor nem bírt elaludni. Magamhoz húztam, amennyire tudtam:
– Gyere ide, már olyan kevés ideig leszünk ketten.
– Anya, én nem akarok hárman lenni.
Ezen a ponton világossá vált: nekem se lesz könnyebb a tesótéma, mint neki. A második katartikus pillanat már a kórházban ért. Azt hittem, vagyok annyira felnőtt, hogy 4 napot kibírok sírás nélkül. De kiderült, semmiféle seb nem képes úgy fájni, mint a tudat, hogy otthon nagyon hiányzol valakinek. Aki ráadásul tökéletesen tisztában van vele, hogy egy kis betolakodó egész éjjel az ő anyukája mellé bújva aludhat. Életem leghosszabb éjszakái voltak.
Rozit mégis hazahoztuk. Olyan sárga volt ugyan, mint egy kukásmellény; kevés izgalommal, hiszen csak evett és aludt, ma már nagyon hiányozna, ha nem lenne. Dórának is. Habár bármelyik pillanatban el tudnék aludni, másodszorra már minden, de minden sokkal lazább.
Erről írok majd itt.
