Fele királylányság

11. rész: Ez sem a csend éve lesz

Mondhatni, olaszosan élünk. Ha legközelebb nálunk meszelni kell, azt nem a kosz indokolja, hanem az, hogy a hangorkántól leugrik a vakolat. És még így is én vagyok a legcsendesebb, egyben a legnagyobb vesztes is – el kell viselnem a többieket. Ha mind itthon vannak, jellemzően Dóra szolgáltatja az alapzajt: susog, zümmög, kántál, ritmizál mindent: SPAR-reklámot, Miley Cyrust, Shakirát, Gryllus Vilmost vagy éppen ezek fúzióját, némi világzenei utóérzéssel. Nem zavarna a dalolás, ha nem ötezerszer egymás után ismételné meg a refrén első két sorát. De ha nem énekel, akkor fecseg. Vagy valamiért morog, puffog, fejhangon méltatlankodik. Ha jó a kedve, akkor is ömlik belőle a mondandó: saját költésű meséjében életre kelnek Kuckucfalva(!) lakói, akik – nem fogják kitalálni – nagyon hangosan beszélnek, mert el akarják ijeszteni az állandóan fújó, erős szelet (amitől Dóra tényleg nagyon fél). Ez a gyerek állandóan mond valamit: a kádban, a vécén, félálomban, álomban, autóban, séta közben, a mászóka tetején, de ha valamiért csendben kell lenni, akkor is tátog, magában fo...drozza a szót. Ha ez nem volna elég, mindehhez szívesen hallgat bármilyen zenét, rádióban kívánságműsort; a furulyákat, csörgőket, rumbatököt, sípot, zenélő mesekönyveket viszont már kiirtottam a szobájából, mert ha még az is megszólalna, biztosan beülnék a sütő elé nézelődni, miután megnyitottam a gázt.

Rozi felzárkózott a nővéréhez. A csecsemő, akinek az életében teljes napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem is sír, néhány hete elővette a hangját. Nem az éhes-álmos-jönafogam nyekergést, hanem azt a tüdő teljéből áradó erőt, amivel akciózni lehet, figyelmet felhívni, előrukkolni, nyomulni. Kell is! Az ő küldetése most egy ideig egyértelmű: Dórát túlharsogni, de legalább egy kicsit elhalványítani, ha már lelőni nem lehet. Rozi ennek érdekében láthatóan minden tehetségét latba veti – mellkasában összebútorozott Tarzan és Vásáry André. Váltogatja és hosszan ki is tartja a mély és magas hangokat, így olyan egyveleg jön létre, mintha egy orángután kolóniát hallanánk párzás előtt – tudom, brutál a hasonlat, de tényleg. És ha Dórával egyszerre kezdenek rá, akkor a nappaliban lobog a függöny, pedig 5 méter széles és földig ér. Én alapból 6-os hangerősségen hallgatom a híradót, de ha mindenki itthon van, 24-esen is csak annyit látok, hogy Erős Antóniának mozog a szája.

A barátnőmmel az igen válaszban őszintén bízva, de szinte félve szoktuk kérdezni egymástól: ugye te is szoktál kiabálni a gyerekekkel? Jahh, hát van olyan nap, amikor én mást nem is csinálok. Annak ellenére, hogy tudom, ez micsoda szentségtörés és mennyire káros a gyerekre nézve, egyszer bizony elszakad a cérna. És még mindig jobban járnak, ha kijön a hang, mint ha néma őrlődésben kilépnék az ablakon. (Ezt apa nálam sokkal magasabb fokra fejlesztette, ő ritkábban üvöltözik, de akkor olyan mérgező energiákat oszlat el, hogy annak hatására nemcsak belőle, de valamennyi szomszédból is elillan a stressz. Ugyanis az összes hallja).

Hogy én miért ordibálok? Mert nálunk semmit sem kell kétszer elmondani. Nyolcezerszer el kell. Hogy mosd meg az arcod, húzd a cipőd, edd meg a retket is, vedd be a vitamint, induljatok el, mert elkéstek. Dórának előbb azért kell könyörögni, hogy menjen a kádba, utána meg azért, hogy jöjjön ki. És az abszolút kedvenc: – Gyere fürdeni. Válasz: – Megyek, ha... Milyen ha??? Alkuk, egyezkedések, magyarázkodás, kifogások, soha véget nem érő licitek. Mikor már több a soknál és összegabalyodnak a szavak a káoszban, Rozi sikítva beleszól, de úgy, hogy mindenki elnémul.

Ez a három-öt másodperc csend az enyém a napban.

10. rész: Holmik túléléshez
9. rész: Vajon minden gyerek szép?
8. rész: Szokások és mániák
7. rész: Ha nem lennének
6. rész: Bendő Band
5. rész: Kettőt szeretni
4. rész: Hova tegyük a gyereket?
3. rész: „Két gyerek nem egy!”
2. rész: Csak az esték ne lennének!
1. rész: Jöjjön, akinek jönnie kell!