Eladó az egész város

Főnixmadaras kis városunkban mindenki szakértő, aki – naná, hogy pénzért – túladott már egy kutyaólon. Ők hozzánk képest nyilvánvalóan tájékozottak, mellé – munkaköri leírás alapján – okosak, tehát adnak nekünk tanácsot. Ingyen. Hisszük mi. Tapasztalatuk meg annyi, hogy nincs létező, ismert tárhely 2010-ben, ahol elfér a referencia. Megbízásuk volt már a vértesszőlősi előember egyszobás, fafűtéses, meglehetősen diszkomfortos, ám mamutbőrrel hidegburkolt kecójának értékesítésére, de Madamme Pompadour szigorúan spanyolfalas hálófülkéjének felmérésénél is jelen voltak. Bizonyára. Onnan a tenger tudás.

Ők aztán megmondják a tutit: múlt ősz óta olyan mértékű áresés következett be az ingatlanpiacon, hogy bagóért be lehet tenni a fenekünket normális méretű lakásba (nem az óvárosban, de) olyan környéken, ahol a gyerek még hazajöhet az iskolából (fényes nappal) tetovált testőrök nélkül, este pedig le lehet vinni a kutyát a parkba (tehát van park) úgy, hogy nem ugat vagy köp szembe két pitbull. (Avagy azokra megtévesztésig hasonlító emberszemély). Hogyne, persze, kereslet a módosabb övezetre is van. Míg az egérszürke átlag beéri a legelővel, az igényesebbje húzzon a fák közé: pitiáner 55 millió az, ami tegnapelőtt még 80 volt, úgyhogy örüljünk, mert az alaptartozék dupla garázst és a kerti öntözőberendezést ezek szerint nyertük a lottón. (Kétségbe sem vonva, hogy a volt tulaj a nélkülözhetetlen, kettős kocsiszínt és a gyeptégla alatti slagrendszert macerásnak érzi költöztetni). Tehát sötét idióta, csökött barom, aki ilyen körülmények között nem ruház be egy akármilyen hajlékra. Mert szinte ingyen van. Soha vissza nem térő lehetőség: ki tudja, mikor lesz a következő válság – lehet, hogy soha –, úgyhogy most kell venni, amíg tart az akció. Itt két piros függöny jár bónuszként, ott pedig egy bidé nevű popómosó készülék a vécé mellett, ha már egyszer megvettük, és betojtunk a gyönyörtől, hogy mekkora üzletet csináltunk.

Minden eladó! Ennyi, konyhaablakba ragasztott telefonszámmal, eladó, kiadó, bérelhető transzparenssel aligha találkoztunk a közelmúltban. A debreceni piacra annyi ingatlant dobtak ki, hogy 3 és félmillió találat jön ki rá a Google-ben. (Jó, a renyhe népek a régi hirdetéseket nem szedték le). Meg akarunk válni háztól, házrésztől, üzlethelyiségtől, lángolt kolbásztól, utazási irodától, pici kutyától, a Széchenyi utcán például komplett irodaháztól, bérleti és üdülési jogtól, fél pár cipőtől, játékteremtől, fodrászattól, süldő nyúltól, ékszertől, teknőstől. Bármilyen hihetetlen, néven nem nevezhető aukciós oldalon egy debreceni „lakótársunk” szépen kifényezett ceruzafaragót árul. Igaz: régi, szinte kiköpött retró, de nem ér többet 75 fillérnél. Fogjuk a fejünket a gazdasági helyzettől. Ahogy hüledezünk attól is, amit a leggazdagabb debreceni vállalkozók némelyikéről hallunk, hogy, hát, no fene, őket is kabátgalléron illetheti a válságerdőben masszív fészket rakó pénzfa**ú bagoly.

Itt tartunk. Nem azért adunk el, mert van, hanem azért, mert nincs. 

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu