Hirdetés

Hirdetés

Debrecen, az élmény

civishir.hu

2009.12.03. 07:26

Debrecen, az élmény
Igazodj! (Fotó: Mangu Róbert)

Debrecen – Mi, akik annyian vagyunk, hogy fél óra alatt elhordanánk a Nagytemplomot (ezt csak a szám nagyságának érzékeltetésére írom), nekünk aztán végképp nem lehet szavunk.

Hirdetés

Hirdetés

Mi, akik nem a 31-esen brümmögtük tele a pelenkánkat; mi, akik a mai napig nem vagyunk tisztában a városrészek határaival; mi, akiknek fogalmunk sincs, hol volt a Vörös Hadsereg útja; mi, akik már csak hallottuk, hol állt a meg-, de főképp ledönthetetlennek hitt Lenin, mit és merre mutogatott, de a Kölcseyt már láttuk elmállani, és helyén kinőni a „névrokonát” – mi, elhihetik, nagyon sokan vagyunk. Debrecenben élünk évek, évtizedek óta, de nem itt születtünk, máshol nőttünk fel. Szégyen, nem szégyen, első tájékozódási pontunk a buszvég, a bérletpénztár vagy valamelyik egyetemi gyűjtőkocsma volt. Meg a Media Markt. Nem Nyilas Misi átmeneti hajléka, a patinás Kollégium, ahogy az illet volna. De más baj is van velünk. Például értetlenül állunk olyan szavak előtt, mint bemelegítő meg pocolás. (Nem vagyunk ám egyedül! Kölcsey és Kazinczy ugyanígy állna).

Szóval mi, akik meggyőződéssel hittük, ideig-óráig ellégiózunk Csokonai és Kósa Lajos városában, valahogy itt maradtunk, mert vagy nem volt hova visszamenni vagy nem volt miért. Vagy nem volt kiért. Vagy mire visszamentünk volna, az a hely már nem az volt, ami. Mert az a vidék valójában ezerszer szebb, mint a szélfútta bihari pampák, de szegény. Minden értelemben. Most már értik, ugye? Hogy mi, a vidékiek, ahelyett, hogy szólnánk, mi csak hallgatunk. És nézünk. Hosszan. Tétován. Amikor a karácsonyi díszkivilágítás felkapcsolásakor nehezményezi a tömeg, hogy rossz a polgármester hangosítása. Hát kérem! Mikor először borult karácsonyi fénybe a tér, mi azt hittük, ez itt Amerika. Vagy az Óperenciás tenger bálterme. Vagy akármi. Mikor a Debrecenben megismert szerelmünktől Debrecenben született gyermekünkkel ülünk a sárgára vetkőzött tavaszi macskakövön, nekünk valahogy nem (az) jut eszünkbe, hogy galambszar, hogy szabálytalanok a közbeszerzések, hogy nem mutatja a kijelző, hány perc múlva jön a következő villamos, hogy patkányok futkosnak a virágpiacon a nárciszos asszonyságok és az asztalok lábai között, hogy botrány itt parkolni, hogy mint fenekén vergődő teknős éktelenkedik a konyhánk ablakában a Latinovitsról elnevezett, üveggel álcázott beton. Hogy nyáron túlontúl hidegre állítják a klímát a piacon. Számunkra ez nem szálka, nem olvasói levél, nem névtelen hozzászólás, nem lyuk a pártkampányon, hasadék a településimázson, hanem a város, amelyik befogadott. Ahol reggel felkelünk, és azt mondjuk, hogy jó. Hogy nem egy Bora Bora, messze van Monte Carlo-tól is, de mégsem Ózd vagy Mátészalka. Mert mi viszonyítunk.

Ahonnan mi jöttünk, ott nemhogy klíma nincs, de piac is két asztalon van a „nagybót” előtt. A díszkivilágítás hat darab soros izzófüzérből áll a közlekedési lámpa felett, amiből amúgy is összvissz kettő van. Ööö, kereszteződés is összvissz kettő van, tehát a parkolási nehézségek érthető módon és gyakorlatilag ki sem alakultak. Mégis fékezünk utunk szélén, mert hangokat hallunk. A jégkorongozók a Főnixből, Zorán a Kölcseyből, az Edda a Lovardából, Jézus a Modemből, Czvitkovics a fűről, Misi a Kollégiumból üzen.

Mi pedig innen: csend legyen! 

Bereczki-Csák Helga


Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.