D-vitamin: a bébiblog

Fordulat az életünkben (2009. július 5.)

Várakozni kell. Először a tesztre a konyhapultra helyezett, pisivel töltött feles pálinkás pohár felett (ma is használjuk; szívünkhöz közel álló vendégeink tudtukon kívül abból ihatnak – és ittak is, kár utólag öklendezni!). Aztán az első mozdulatra, amit Gabriel Garcia Marquez Azért élek, hogy elmeséljem az életem című regényének 465. oldalán tett meg Dóra. Majd az ultrahangokra, hogy elég kerek-e a feje, nem túl rövid-e a lába. A várandósság ideje porig aláz minden drogot: 9 hónap felszabadult fantáziálás: ébren, józanon, lövés és szívás nélkül. (Ráadásul ingyen). Leginkább az érdekelt, milyen lesz az arca. Aztán az, mikor jön már ki. S most, hogy itt van, főként az, mikor hagy már aludni.

Ha Dóra benn(em)fentesként eltöltött három évszaknyi fejlődési szakasza buszmegálló volt, akkor az azóta eltelt idő maga a John Fitzerald Kennedy repülőtér, vagy a Charles de Gaulle, vagy a Kings Cross metróállomás, ahol az egész világ vár. Úgy áhítottuk, hogy Dóra csináljon már valami eget rengető mutatványt, mint valami paparazzi. Vagy legalább valami hatalmas piruettet, aminek hírértéke van. Amivel dicsekedve fel lehet hívni a telefonkönyv valamennyi bejegyzését B-től V-ig. Mert egy újszülött csak az anyja számára produkál minden nap valami mást: a külvilágnak egyformák a fürdések, a nyavalygások, az elalvások. Ám Dóra megmakacsolta magát, pedig „egyszerű” jó kislánysággal, derűvel, étvággyal, kopaszsággal, rendszeres széklettel nemigen lehet a családi kalendárium címlapjára kerülni; ezek csak belső oldalakon mennek el.

A védőnő mondta, nyugalom, majd behozza a lemaradást, és egyszerre jön elő minden trükkel – most még kivár. Mondtam, nem kivár, hanem nagy a feneke. Azért nincs egykezes fekvőtámasz, gyertyaállás meg híd. De még egy akrobatikus elemre utaló rozzant jel sincs. Erre Dóra megsértődött és elhatározta, hogy csak azért is. Azóta támasztékkal üldögél, bekapja a lábujját, énekel, vakarja a fejét, egyszer átaludta az éjszakát. Van még tovább is! Július 1-jén mamája udvarának füvén egy virágos szivacssün hívó szavára, 10 perc kőkemény erőlködés után, hangos nyögések és vöröslő fej kíséretében Dóra fél év hanyatt fekvő közönyéből hasra fordult. Nem csak úgy ímmel-ámmal, maga alá szoruló kézzel, hanem tökéletesen. A világszámot még háromszor megismételte, nagyon tetszett magának, aztán rájött, háton fekve mégiscsak könnyebb enni.