D-vitamin: a bébiblog

A jaj nem jár egyedül (2009. április 12.)

Nem igazi betegségek ezek, inkább csak egy csöpp szervezet erőpróbái: megfeszített harc, kemény öklözés a kinti lét ilyen-olyanságával. Kellemetlen ismerkedés bacilusokkal, páratartalommal, mosószerrel, kenőcsökkel és babateával. Akció és reakció: a természet kérdez, Dóra immunrendszere válaszol. Eddig kifogástalanul. Ő egyetlen szó nélkül veszi a földi akklimatizálódás akadályait. Ugyanaz viszont anyának nagyon fáj.

Dóra már a kórházban cseppeket kapott, mert eldugultak a könnycsatornái és halovány váladékozás indult el azokból a szemekből, amiket konkrétan még ki sem nyitott. Mondták, katonadolog, minden gyereknek ödémás a szeme, így tisztul, vagy éppen születés közben belenézett a vérbe(???). Hát könyörgöm, horrorfilmmel indult a gyerekem élete? Dóra ilyen: szétnéz. A katonadologból viszont 6 hét ápolás lett. Mire az egyik szeméről elmúlt a gyulladás, átterjedet a másikra, így Dóra látószervei felemésztettek egy komplett leforrázott kamillamezőt, mert csak a gyógynövényes törölgetés használt. Közben anya (aki önmaga szakavatott ellensége) megnézte az interneten, hogy mi ez a betegség, és látta, hogy klinikai könnycsatorna-átmosás lehet a vége, amikor is parányi szondát vezetnek be Dórának a… Oda? Mekkora szondát? Pókok szövik? Na, itt kicsordult a könnyem, úgyhogy nem részletezem.

Kétszemélyes drámánk következő állomása a bőrszárazság volt, ami 8 hetes korában kezdődött és masszívan tartotta magát egy hónapon át. Vörös foltok kipikkelyesedve: hajlatban, fejbőrön, lábujjak között, mindenhol. Anya azonnal felállította a diagnózist: atópiás dermatitisz (magyarul ekcéma), amit legfeljebb kinőni lehet, gyógyítani nem. Lecseréltük a mosószereket, anya tápanyagait kenyérre és vízre, mediterrán élményfürdőre párásítottuk a babaszobát, kentük-fürdettük Dórát mangalica zsíron kívül szinte mindennel, de semmi nem hatott. Egyetlen dolog derült ki: a bőrgyógyászat a merő kísérletezés tudománya. Kezdetben a sűrű anyatejre fogtuk, majd a melegre, öröklődő hajlamra, allergiára, poratkára, amikor egy specialista kiénekelte, hogy ó, semmiség, így ürülnek ki belőle az anyai hormonok. Hát köszönjük szépen. Csakhogy addigra Dóra a folyamatos hámlással elhagyta 3 réteg bőrét, anya pedig a maradék ép idegrendszerét.

„Harminchat fokos lázban égek”, (József Attila)

És még nincs vége. Jött a meghűlés. Nem, nem bikiniben vittem a gyereket sétálni februárban, sokkal inkább a levegőben volt valami „finomság”, vagy annak a 240 babalátogatónak a szájszervén, aki rendületlenül Dóra kezét csókolgatta. Láztalan szörcsögés és köhögés következett. Apa és anya tehát felcsapott váladékirtónak. De ahhoz fegyver is kell ám! Betelepült házunkba Dóra első „hangszere” egy porszívóra szerelhető orrszívó személyében. Sírás alig volt, megkönnyebbült mosoly és csendes éjszakák annál inkább. Ki hitte volna, mi minden fér egy 1 centiméteres orrba!

Szó mi szó, mióta Dóra itt van velem, nem fáj semmim. Vagyis fáj, de nem úgy. Úgy fáj, hogy az egyáltalán nem számít.